Az új testnevelés tanár

Háborúban ez segít!
Harcos kezeket ékesít!
Adj hát nekem fák fája! 
Vas markomnak
had' legyen pálcája!

 Csakugyan érthetően és szépen mondtam.  Felnéztem a fa hatalmas, hosszú és nyúlánk ágaira, amelyeket mintha szél fútta volna lassan mozogni kezdtek. El akartam engedni a fát, de rögön rám szóltak, hogy ne engedjem el, amíg le nem esik egy pálca. Egymáshoz ütődtek a varázs szerszámok, és nagy csörömpölés kezdődött. Mindez addig tartott, ameddig le nem esett egy. Kérdőn néztem Liamre aki mosolyogva bólintott, hogy elengedhetem, így hát így tettem és kíváncsian felé pillantottam. Liam lehajolt a pálcáért és ámulva forgatta a kezében. A fiúk is ugyanúgy reagáltak ahogy Liam. Meglepődve nézték, mígnem Louis meg nem szólalt.
-Mi a gyíkom?-vette el Liamtől-Most komoly fehér pálcát kaptál?
-Miért?
-Miért?-kérdezte vissza Louis hitetlenkedve, hogy nem tudom hogy miért olyan nagy dolog ez.
-Ez a a pálca a szabadság, kedvesség, tolerancia, megértés,bölcsesség jelképe!-magyarázta Liam.
-Ja! Csupa stréber cucc!-jelentette Ki Louis.
-De.. Louis...-sóhajtott Liam- Nemcsak a stréberekre jellemzők ezek a tulajdonságok!
-Én aztán leszarom! Lényeg hogy te nem vagy ilyen!-nézett rám.
-De! Pontosan ilyen vagyok!
-Öhm... erről inkább ne nyissunk vitát!-javasolta Zayn. Ráncoltam  a homlokom, mert nem értettem hogy miért gondolják úgy hogy nem vagyok kedves, megértő, de egykettőre el is felejtettem a témát, mert Liam mosolyogva és büszkén adta a kezembe az újonnan szerzett szerszámot. Mintha a tanítványa lettem volna, aki sokéves tanulás után átveszi a diplomát. Hát ez majdnem ugyanolyan volt, csak én nem akkor fejeztem a tanulmányaimat, hanem akkor kezdtem, és akkor még fogalmam sem volt róla hogy mennyi mindent fog adni nekem az a pálca.

***

Másnap ugyanolyan kínszenvedés volt belépni az iskolába mint előző nap. Mindenki került. A lányok nem jöttek oda hozzám, csak Niall. Niall volt az egyetlen aki otthagyta azokat a béna fiúkat akikkel lenni szokott és odajött hozzám beszélgetni. Nem voltam neki hálás, nem köszöntem meg neki és ő mégis kitartóan jött utánam egész nap.
Tesiórán először érkezett meg az iskolába az a tesitanár akit már egy hete emlegetnek hogy nálunk kezd el dolgozni. Amikor megláttam le voltam döbbenve. Fiatal volt izmos kék szemű, barnás bőrű. Teljesen az esetem. Egész tornaórán csak ismerkedtünk vele. Meg kellet állapítanom hogy nagyon jó fej. Mindenki nevét megkérdezte. Dadogva mondtam ki a sajátomat. Elszállt minden bátorságom amikor meg kellet szólalnom. Megdicsérte a nevem. Jól esett. Természetes őszinteség sugárzott a hangjából. Elhatároztam hogy ezentúl össze szedem magam amikor meg kell szólalnom előtte, hogy magabiztosnak és talpraesettnek lásson, mert az vagyok. Valójában az. Mostanában mégis valahogy meginogott a bátorságom.. Talán a sok változás tette, talán az hogy szépen, lassan, fokozatosan kezdek rájönni minden igazságra, ami körülöttem történik. Már tudom hogy nem nyerhetek mindenben, egy igaz barátom sincs, és mindenki utál.

***

-Csá!-lépett oda hozzám Theofil az utolsó óra után, pont miután kijöttünk. A szekrényemnél álltam és pakolásztam benne. Egyedül voltam. Harry négy-öt szekrénnyel arrébb volt. Pont hallótávolságban tőlünk.
-Szióka!-csiripeltem és megjátszott boldogsággal meg akartam ölelni, de azonnal elhúzódott.
-Nemá'!-a homlokom ráncoltam a reakciójára. Harry is néha odapillantott. Látszott hogy érdekli Theo mondanivalója, mert úgy csinált mint aki keres valamit.-Figyu kislány!-biccentette meg a fejét-Szakítok!-Mondta undok öntelt stílusban, majd kibökött egy bocsit is. A szemébe néztem. Nem mondtam semmit. Fújtattam.
-Most? Így?-kérdeztem.
-Jaah há' mosmán eléggé balhésan viselkedsz!-magyarázta bunkó hangnemben-Azt gondótam hogy eléggé rontasz mán ígyis a zimmidzsemen! Vágod!-bökdösött és vihogott.
-Azt hiszed kellesz nekem?-kérdeztem-Teszek rá!
-Oks akko' mán' megyek is!-majd vihogva elszambázott. Egy másik lány várta a folyosó végén. Nevetve és csillogó szemekkel csókolta meg. Ch... szegény lány azt hisz hogy majd Theo boldoggá teszi.
-Mekkora paraszt!-lépett oda hozzám Harry.
-Jah!-böktem ki közömbösen. Sietve indultam el, de Harry rögtön utánam indult, tartotta velem a tempót.
-Nem akarsz beszélgetni?-jött utánam. Nevettem magamban. Nah persze. Pont vele beszélgetek!
-Nem!-utasítottam vissza egyszerűen-Rengeteg a dolgom. Shoppingolni már két napja nem voltam! Zilált a hajam, és láttad már a szemem alatti karikákat?-kibökött egy hosszú ő hangot.
-Egyébként szerintem nem tudsz ma magaddal törődni.... Tudod... el kellene ugrani még elrendezni egy pár dolgot!
-Jó akkor rendezd a dolgaid!
-Nem!-mondta nevetve-Tudod azokat a... boszorkányos dolgokat.-mosolygott. Hirtelen megálltam felháborodva. Eszembe sem voltak a hülye varázs dolgai. Nem is érdekeltek. Semmi kedven nem volt. a kis játszadozásaihoz.
-Nem!-álltam meg gyorsan-Nem megyek vissza oda! Kizárt hogy vissza tudsz rángatni!
-Az az igazság hogy nem kell hogy visszarángassalak! Tudod egy egyszerű pálcalendítéssel és könnyű vará...-mondta csak mondta feleslegesen mert engem hidegen hagyott. Mondtam hogy nem érdekelnek a varázs cuccai és nem hazudtam. Teljesen máson gondolkodtam. Talán nem lett volna szabad, de az új tesi tanár járt az eszemben. Amikor megkérdezte a nevem, kék szemei tökéletesen csillogtak. Haja kicsit kesze-kusza, de hiába ha akkor is hibátlan. Képzeletben megpaskoltam az arcom, hogy rászóljak magamra, hogy ne álmodozzak a tesi tanáron. Harry még mindig ott volt velem, habár már nem beszélt hülyeségeket olyan dolgokról amik engem hidegen hagytak. Elindultunk a kijárat felé, egy-két métert mentünk csak és ahol fordultunk volna a folyosó egy másik szakaszára, összeütköztünk (láss csodát) a torna tanárral. A szemeim megint felcsillantak. A szívem a torkomban dobogott, azt hittem kiugrik a helyéről.  Ez nem lehet a véletlen műve. Ezt valaki így akarta. Harry rögtön illedelmesen elnézést kért, én egy  bocsit sem tudtam volna elnyögni. A tanár csak kényelmesen kibökött egy semmi gondot.  Nagyobb figyelmet szentelt arra hogy Harry és én együtt megyünk ki az iskolából:
-Inkább én kérek elnézést fiatalok!-tekintgetett sokatmondóan közöttünk. Mire mi is észbe kaptunk. Csak legyeztünk magunk előtt, hogy mi nem, nem vagyunk együtt és hevesen mondogattuk hogy nem, nem.
-Hát már én sem!-jelentette ki kicsit bánatosan-Nemrég lett vége.-mondta. Harry csak bólogatott, gondolom nem nagyon érdekelte a tanár problémája, de én már mondtam is hogy mennyire sajnálom, közben arra gondoltam, hogy miért is mondja el ezeket. Késztetést éreztem hogy megkérdezzem hogy hogyan érzi magát. A kínos csend. Fülig vörösödtem. Minek kellet feltennem azt a kérést? Harry furán nézett rám. Gondolom az járt a a fejében hogy minek kérdezgetek egy tanárt a hogylétéről. Nagy meglepődésemre a tanár Harryvel ellentétben mosolyogva válaszolt. Harry egy ideig tekintgetett közöttünk majd jobbnak látta ha elmegy. Miután elszelelt, már nem hagyhattam abba tovább kérdeztem a tanárt és örültem neki hogy válaszolt minden kérdésemre. Nem tudtam leolvasni az arcáról hogy unatkozott volna. Miközben beszélt fürkésztem az arcát. Olyan jól nézett ki! Képtelen voltam fékezni magam. Megállás nélkül bámultam az arcvonásait. Meg kellet állapítanom hogy biztosan angyalok faragták az egész lényét. Majd' kiugrott a szívem a helyéről a boldogságtól és a meglepettségtől amikor megkérdezte hogy szeretnék-e  a pom-pom csapatban a pom-pomlányokkal szurkolni. Utáltam a Pom-pom lányokat mint ahogyan mindenki mást, de nem mondhattam nemet erre az ajánlatra. Gondolkodás nélkül rávágtam hogy igen, hiszen ahol a pom-pom lányok ott a foci csapat és ahol a foci csapat ott az edző! És ki az edző? Hát pont az a gyönyörű teremtés akivel beszélgetek éppen.
-Rendben! Örülök hogy szereted az ilyesféle dolgokat mint ez! Mondok pár szót az érdekedben biztos bekerülsz majd!-mondta
-Rendben köszönöm! Mindig is szerettem volna szurkolólány lenni!-hazudtam mosolyogva majd az órámra pillantottam-Uram Isten! Már ennyi az idő?-kapkodtam forgolódva-Mennem kell!-kiáltottam és ár indultam is-Viszlát!-integettem, nem is néztem hátra csak elsuhantam. A mosoly ráfagyott az arcomra. Most már biztos nem megyek át a varázsvilágba. Itt kell lennem az Új tesitanárral.
 

5. rész: A varázsvilágban

Mi történt? Vízbe estem. Nagyot szisszentem amikor földet értünk, ahogy a fiúk is feljajdultak. Hol vagyok?
-Mindenki rendben van?-hallottam Liam hangját. Majd nem csak hallottam hanem láttam Liamet, ami még semmi. Nem csak Liamet láttam, hanem olyan dolgokat amik nem voltak az iskolában, ahonnan Louis átvarázsolt minket. Noha emberek voltak. Nem voltak mutánsok, nem voltak zöldek, mint az ogrék, nem voltak kékek mint az avatárok. Normális emberek voltak akárcsak én. Mégis mások voltak. Lassan felálltam. Nem törődtem a vizes ruhámmal. Nagyon lassan kezdtem el előre lépkedni. Óvatosan, mintha félnék valamitől. Pedig szó sem volt ilyenről. Inkább teljesen meg voltam lepődve. Kíváncsi voltam és akárhogy mondták mögöttem a fiúk hogy várjam meg őket előre lépkedtem az ismeretlenben. Hogy mi is volt ez az ismeretlen? Egy kis város. Vagy falu. Akkor még nem tudtam biztosan. Az út macskakövekkel volt kirakva. Rajta lovak jártak eszeveszettül, hintókat vagy egyszerű parasztkocsikat húztak maguk után. Rajtuk és bennük emberek ültek. Kíváncsian nézett mindenki végig rajtam, de nem kíváncsibban mint én rajtuk. Nem úgy öltözködtek mint én. Nem olyan hajuk volt mint nekem és látszólag nem úgy gondolkodtak ahogyan én, ugyanis én csakis arra tudtam gondolni, hogy miféle göncöket hordanak ezek az emberek? Mik ezek a hosszú szoknyák? És a befoltozott rongyok? És a kendők a fejeken? Gyerekek futottak össze-vissza. Az asszonyok tejet vittek. Az emberek annyian voltak hogy nem tudtam hirtelen mindegyiket szemügyre venni. Voltak bolondos részegek, hajléktalanok, gazdagok, gyerekek, dolgos asszonyok, munkásemberek. Csak tekintgettem ide-oda. A madarak oda-vissza szálldostak. Kóbor kutyák macskákat kergettek. A nap vidám sugarai élénken csapták meg az úton a vizet, amelyet pár másodperccel ezelőtt egy házból löttyintett ki egy idősebb asszony. És én mindennek a forgatagában csak egy valaki voltam egy, aki miatt nem ugrott félre az egész utca hogy nyugodtan el tudjak sétálni. Mindenki kedvesen köszönt: bonjour, guten tag,γεια (e. geia), Howdy... és még sorolhatnám. Nem értettem a helyzetet. Hova keveredtem? Szemlélődésemben egy kezet véltem felfedezni a vállamon. Harry-ét.
-Üdvözlünk a varázsvilágban! Wandwillben!-mosolygott kedvesen.
-Varázsvilág? Wandwill? Ilyen létezik?-kérdeztem álmélkodva. Louis meg akart szólalni de visszafojtotta a szavait.
-Nahát!-villantak fel a szemeim amint egy idegen mégis vidám és kellemes nótát fedeztek fel a füleim.-Mi ez a hang?-kérdeztem de nem vártam meg a választ csak elindultam a hang irányába. Sétáltam egyre csak sétáltam és a kellemes nóta hangosodott minden lépéssel. A fiúk követtek. A hang forrását is megtaláltam és álmélkodva figyeltem. Egy éjjeli szekrény méretű zenedobozból jött a vidám muzsika. Olyan fülbemászó volt, hogy hirtelen ritmusra kezdtem el mozogni és nem voltam egyedül. Rajtam kívül még öt pár táncolt. Nem volt szép ruhájuk. Szakadt és rongyos hosszú szoknyát viseltek a lányok és lenge mellényt és nadrágot, valamint hosszú csizmát a fiúk. Olyan boldogok voltak ők is hogy öröm volt őket nézni is.
-Mi ez?-böktem a fejemmel a zenedoboz felé.
-Jaj... Ez csak Boggo utcai szabad mulatója. A zenedoboz mindig a város átlag kedvéhez igazítja a dal ritmusát és stílusát.-magyarázta egy idős ember felé mutatva Niall, jelezvén: ő Boggo.
-Boggo?-ismételtem a nevét. Ízlelgettem a szavat.
-Tudsz táncolni?-kérdezte izgatottan a szőke. Rögtön tudtam hogy ő is be akar csatlakozni a táncolók sorába méghozzá velem, ezért megráztam a fejem, így tudattam vele hogy nem tudok, ami nem volt igaz. Valójában tudtam, csak túl büszke és beképzelt voltam ahhoz hogy beálljak azok közé, akik mindenki előtt szakadt, rongyos ruhába "rázzák a rongyot". A szőke nem adta fel.
-Megtanítsalak?-kérdezte. Nagyot sóhajtottam.
-Nem táncolni jöttem. Miért hoztatok ide?
-Na végre a tárgyra térünk..-fújta ki a levegőt Liam és a mondókájába kezdett:-Ez itt Wandwill. Egy kisváros, az emberek nagyon szeretnek ide jönni lakni. Mi most a varázsvilágban vagyunk.  Mint látod és hallod, sok különböző anyanyelvű varázsló van most körülötted. Az itteni világ kicsit le van maradva. A mostani kultúra és fejlettség a XIX. századbeli világnak felel meg. Az emberek úgy öltözködnek mint akkor, úgy viselkednek, olyan eszközöket használnak. Ne ijedj meg! Senki sem fog megenni, és betegséget sem fogsz kapni senkitől.-fejezte be.
-Nézd ezeket a ruhákat!-mutogattam rémülten.-Nézd! Te jó ég! Teljesen ellentmondanak a divatnak!-tipegtem mellettük ide-oda tekintgetve.
-Azért hercegnő mert nem abban az évben vagyunk ahonnan jöttünk!-magyarázta gúnyosan Louis a nyilvánvalót.-És ezek az emberek egyébként sem törődnek a divattal!-jelentette ki fölényesen.
-Nem?-kérdeztem rá. Hiszen nekem ez annyira túlvilági volt. El sem tudtam képzelni hogy valaki ne foglalkozzon egy kicsit is a divattal. Én mindig a divatban és a pompában éltem így nekem újak voltak ezek a dolgok.
-Nem. És neked is meg kell szoknod.-jelentette ki Zayn egyszerűen, ám én nem tudtam ennyire egyszerűen felfogni. Nem értettem mire mondja és nem is számítottam a válaszára miután feltettem a kérdést hogy miért? A válasza ugyanis még egyszerűbben hangzott és olyan hangsúllyal mondta ki mintha megtenni is olyan könnyű lenne: mert ezentúl itt fogsz lakni. Miután kimondta sértődötten fújtattam. Elegem volt az egészből. Egyáltalán nem volt jó móka. És a legrosszabb az volt az egészben hogy hittem is az öt srácnak.
-Engedjetek hazamenni!-parancsoltam ám nem ért semmit-Vigyetek haza!-mondtam hangosabban, mire felkapták a fejüket.
-Visszaengedünk. De úgyis mindegy mert itt kell ezentúl laknod!-magyarázta Zayn.
-De én nem fogok itt lakni! Lemondok a varázserőmről!-mondtam fölényesen és összefont karokkal sarkon fordultam és elindultam abban az irányban amerről jöttünk.
-Hallod-e?-szólt utánam Louis. Nem fordultam meg.-Jasmin tényleg!-szólt kedvesebben. Erre már megfordultam és ő is mosolyogva közelebb jött.-Szereted a csillogást ugye? A gazdagságot... a népszerűséget...-mindre hevesen bólogattam.Arca megváltozott és a kedves mosoly átváltott pimasz vigyorgássá.-Akkor népszerűen kapd be a farkamat és maradj itt mert nincs más választásod és egyébként sem tudnál visszamenni mert nem tudod magad visszavarázsolni.-röhögte el a végét és én annyira megütöttem volna megint. De nem tettem csak arra tudtam gondolni hogy kontrolláljam magam. Ütés helyett csak gorombán mondtam: rohadj meg Louis Tomlinson!
-Gyere körbevezetünk!-érintette meg a vállamat Harry.
-Nem körbevezetni kellene, hanem pálcát szerezni neki!-Javasolta Zayn. Annyira fura kifejezéseket használtak. Mint ha részegek lettek volna, és az alkohol hatása alatt hülyeségeket beszélnének.
-Szerintem meg ehetnénk egy pár falatot!-mutatott Niall egy utcai étel árus felé. Az ötlet senkinek sem tetszett. Sőt nem is igen hallgattak a kis szőkére.
-De nem gondoljátok hogy túl feltűnő ruhákban van?-kérdezte Louis és én már tudtam mit akar. Hát persze. Át akart öltöztetni azokba a borzalmas hosszú szoknyákba és agyoncsicsázott csipkés blézerekbe.
-De! Öltöztessük át!-ajánlotta Liam. Azt hittem hogy majd "shoppingolni" fogunk. De nem így volt. Liam elővette a pálcáját, meglendítette, behunyta a szemét és mormogta a varázsigét:"concinnatiaa". Ennek hatására körülöttem hullámok keletkeztek, majd szürkület az sötétedett majd hullámzás abból kisebb tornádó keletkezett körülöttem, csiklandozás. Ez kb. 5 másodpercig tartott. Lassan kezdett eltűnni a szél-forgás és a sötétes-szürkés árnyalat és lassan a hullámzás is. És mind ezek után a ruha ami rajtam volt eltűnt és helyette egy bokáig érő királykék mélyen kivágott "gönc" lapult a felsőtestemhez, majd a derekamtól A vonalban lengedezett. Körülnéztem a fiúk arcán. Elégedetten mosolyogtak és elismerően ütögették Liam vállát, mondván hogy milyen jó ízlése van.  Én is végignéztem magamon. Döbbenten kellet bevallanom magamnak, hogy tetszik amit látok, ám ezt nem akartam hangoztatni. Nem akartam szavakban kifejezni hogy bármiért is hálás vagyok amit tesznek értem, ezért csak lomhán kiböktem hogy megteszit.
-Remek.-jelentette ki Niall.-De most már menjünk! Nem maradhat sokáig pálca nélkül!-mondta és mindenki bólogatni kezdett és elindultunk.

Tíz percet gyalogoltunk míg elértük úti célunkat. A tíz perc alatt a fiúk csak beszélgettek. Én némán sétáltam mögöttük. Nem törődtek velem és én ezt nem szoktam meg. Bármikor megállhattam volna és visszafordulhattam volna, de tudtam hogy addig nem hagynak míg mindent el nem rendezünk "boszorkány-ügyben". Na meg aztán ott van az is, hogy nem lett volna hova visszamennem, így hát sértődötten gombóccal a torkomban követtem a nevetgélő fiú osztagot.
A hely ahova el kellet mennünk az a "Pálca háza".  Neve ellenére valójában nem ház, hanem egy hatalmas és gyönyörű kert, amiben nem akármilyen növények növekedtek, hanem különlegesek. Volt gyep, ami teljesen szokványos volt, ám voltak olyan virágok, amelyeket előtte még nem láttam. Az egyik akkora volt, mint én és a szirmai hossza mint az egész karom. Minden szirma más színben pompázott és ha nem hallucináltam, akkor még valami csilingelő kis dallam is jött belőle. Ebből volt a legtöbb.
-Ennek a neve virágaskodó.-lépett mellém Liam. Nem válaszoltam neki csak tovább léptem, mert egy olyan virágot pillantottam meg, amilyet még álmomban sem láttam. Hatalmas bojt volt az egész virág. Szirmai a kedvenc színemben, rózsaszínben pompáztak. Olyan illatot árasztottak, hogy még a legkőszívűbb ember is feloldódik egy pár másodpercre. És én is úgy éreztem hogy egy pillanatra minden gondot elfelejtek és örülök hogy itt vagyok. Az egész olyan volt, mintha angyalok teremtették volna. Sőt nem is angyalok, inkább valami sokkal hatalmasabb. Valami amit ember nem tapasztalt és nem is fog soha.
-Gyönyörű. Igaz?-kérdezte kedvesen Niall.
-Még annál is szebb.-mondtam ábrándozva.
-Ez a hely egyébként az egész varázsvilág egyik ékköve.-magyarázta Liam.
-Igen. Ide nem csak azért jön az ember hogy pálcát szerezzen.-mutatott körbe Harry.
-Ez egy nagyon romantikus hely.-mondta merengőn Niall.
-Bizony. Itt csókolóztam először.-emlékezett vissza Liam. Mosolygott. Mindenki csendben maradt néhány percre. Mindenkinek volt itt egy romantikus emléke. Megszállták őket a kedves emlékek és mámoros hangulatban voltak egészen addig amíg Louis az undorító kalandját meg nem osztotta velünk.
-Én itt sunáztam meg először Mary-t, a tejes csajt. Az arca ronda volt, de a teste... Huhúú!-kurjongatott.-Azta!-vigyorgott élesen.
-Te egyáltalán nem tudod tisztelni a nőket!-vágta a fejéhez Liam és én teljes mértékben egyet értettem vele. Addig tartott az emléközön. Zayn rossz fiúsan kacsintott és intett nekem és a fiúkkal együtt elindultunk egy rövidke ösvényen. Az ösvény végén volt egy hatalmas fa. Úgy nézett ki mint egy fűzfa. Csakhogy a hosszú, kígyózó ágairól nem levelek lógtak le, hanem pálcák. Mind más-más volt. Egyik sem volt egyforma. Az felett valami kis állatkák vagy tündérek köröztek. Magasan voltak, nem láttam hogy pontosan mik, de a hangjukat hallottam. Kellemes kis dalocskát dúdoltak.
-Ez amit itt látsz, az erőnyerő.-tájékoztatott Harry.
-Erőnyerő?-ismételtem csodálozva-Miért ez a neve?-kérdeztem.
-Azta! A hercegnő megszólalt! Kérdezett valamit!-csodálkozott gúnyosan Louis.
-Louis! Ne kezd megint!-figyelmeztettem, mintha bármit is tehetnék ellene, de akkor sem bírtam ki hogy ne szóljak vissza, hiszen annyira utáltam.
-Miért mi lesz? Megmondasz apunak?-vihogott.
-Nem alacsonyodok le a szintedre!-lenézően néztem rá-Nem szólok be neked, mert már így is megsértettem a büszkeségem!
-Te tényleg egy hülye picsa vagy!-jelentette ki nagyokat nevetve. Nagyon jó mókának tartotta hogy dühös vagyok.
-Te pedig egy pöcs!-vágtam vissza ugyanolyan hangnemben. Az adrenalin mind- mind növekedett bennem. Nagyokat fújtattam és annyira de annyira kitapostam volna belőle az életet is.
-Csend legyen! Én dumálok!-emelte meg a hangját Zayn.-Azért jöttünk ide, hogy pálcát szerezzünk Jasminnek! Ezentúl mi egy csapat leszünk, és ha tetszik, ha nem együtt kell hogy dolgozzunk! Mi vagyunk a kiválasztottak és nem más! És Louis!-nézett az említettre- Ne legyen már mindenre kommentárod! És Jaz!-nézett rám-Ne szólj már neki mindig vissza!
-Nekem mindegy! Szerezzünk pálcát és menjünk a picsába most már!-mondta Louis sértődötten.
Mindenki fújtatott és sóhajtott egy sort, majd Liam kezembe nyomott egy papír fecnit. széthajtogattam és megnéztem mi volt rajta. Egy versike."Ezt mond el, miközben megérinted a fát!" mondta Liam.
Nagyot sóhajtottam. Úgy éreztem hogy habár ez a varázsosdi csak értelmetlen gyerekes hülyeség, azért mégis elmondom rendesen. Éreztem hogy azért ez mégis nem mindennapi pillanat, hogy az ember pálcát kap. Átolvastam párszor a verset majd göndör szőke fürtjeim megráztam. Megint sóhajtottam és amikor úgy éreztem hogy most akkor megérintettem a fa törzsét és hangosan érthetően (had' örüljenek) elmondtam a verset.

Háborúban ez segít!
Harcos kezeket ékesít!
Adj hát nekem fák fája! 
Vas markomnak
had' legyen pálcája!

4. rész: Sok új információ

-Te boszorkány lettél Jasmin! -mosolygott rám Niall.
-Gratulálunk!-ölelt át elismerően Harry. Én pedig ledermedtem. Nem volt szavam. Kinek is lett volna? Valójában nem is nagyon hittem el igazán. Bizonyítékot akartam és ennek hangot is adtam.
-Be tudjátok bizonyítani?-tettem csípőre a kezem. Ők lemondóan egymásra néztek majd rám. Liam meg akart szólalni de helyette Zayn tette meg.
-Minek ez a cele-cula? Miért nem hiszed el?-lépett közelebb és haragosan összeszűkítette a szemét. Megijedtem tőle. Harry közelebb lépett és megérintette Zayn vállát.
-Zayn! Kérlek! Képzed magad a helyébe!
-Ugyan! Igaza van Zaynnek! Minek ez a nagy felhajtás? Nem hiheti azt hogy szívatjuk! Ki lenne az a HÜLYE-nyomta meg egy kicsit Louis az utolsó szót..-aki eljönne éjfélkor ehhez a beképzelt libához hogy szívassa?-a szavak amikkel illetett gyomron ütöttek de meg sem szólaltam Niall megtette helyettem.
-Louis! Higgadj le!-utasította. Liam nagyokat fújtatott és csípőre tett kézzel várta hogy a vita véget érjen ami csak nem következett be. Mindenki csak az igazát akarta. Fiona a hangzavarra lejött a lépcsőn és ugatni kezdett. Ugatni? Nem! Nem ugatott beszélt! Tágra nyitottam a szemem s  az állam csaknem a padlót verdeste. Nem érdekelt az egyre csak hangosodó vita ami már teljesen más témára terelődött át. Nem érdekelt hogy idő közben Liam hozzám kezdett el motyogni valamit. Csak a kutyára figyeltem ami ilyeneket mondott: Csend legyen! Csend legyen most már! Megijesztitek az én kis gazdám!- hallottam a szavait miközben már előttem termett és a vele nem törődő vitázó térsaság felé ugatott.-Hát nem halljátok ti hangos népség? Csendet!-mondta (?) elhaló hangon majd beismerve hogy nem figyelnek rá mellém ült és rám nézet én pedig rá. Bámultam tágra nyílt szemekkel és csak később jöttem rá hogy nekem is mondanom kellene neki valamit. Így hát lehajoltam hozzá és az ölembe vettem.
-Fiona te beszélsz?
-Persze! Te is beszélsz!-Mondta barátságos hangon. Letettem, felálltam. nem kérdeztem más tőle, mert csak arról akartam megbizonyosodni hogy valóban nem hallucinálok-e.
-Fiúk!-a vita nem halványult így jobbnak láttam Liamhez szólni.-Liam!-rám nézett.-Hiszek nektek! Elhiszem hogy boszorkány vagyok!-jelentettem ki nagyot sóhajtva. Hát persze ehhez kétség sem fért már.
-Fiúk!-nem figyeltek rá. Így hát elővett egy barna pálcát amelyen volt egy bagoly és ha jól számoltam öt  arany csík volt a közepén. A nem túl furcsa mégis meglepő dolgot meglendítette közben mormolt egy idegen szavat ami így hangzott: ereflus. Hirtelen hideg fuvallatot éreztem a kezemen majd a fiúk egyszerre léptek hátrébb sőt nem is léptek, inkább megbotlottak a semmiben és hasonló hangot hallatva mint amikor a korom sötétben külön külön jajdultak egyet az előbb. Csend lett a számomra akkor még fura jelenség hatására. Mindenkinek a figyelme a bölcs kinézetű megbízható szemű okos Liamre szegeződött. Nem kérdeztek semmit csak érdeklődően rá néztek nagyot sóhajtva.
-Végre!-szólt
-Mondani szeretnék valamit!-mindenki rám nézett.-Már hiszek nektek!.
-Nagyszerű! Hajoljatok meg királynőnk előtt!-gúnyolódott Louis. Nem törődtem vele. Leguggoltam Fionához és megint az ölembe vettem. Felemeltem és így szóltam:
-Fiona mondj nekem valamit kincsem!
-És tessék most figyeljük ahogy vinyákol a kutyájához! Milyen érdekes jelenség!-gúnyolódott megint.
-Louis! Had' mondja már el amit akar!-állt a pártomra Niall. Halvány mosollyal megköszöntem neki és vissza fordultam a kiskutyámhoz. Néhány kérlelő szavat mondtam még neki mire megszólalt.
-Kik ezek az emberek?-tette fel a kérdést ami annyira fontos volt. Nem a kérdés hanem maga a szavak és hogy kiből jöttek. Felemelve a fejem a fiúkra mosolyogtam.
-Hallottátok?-kérdeztem mosolyogva. De ők csak értetlenül összenéztek.
-Mit? Te hallottál valamit?-kérdezte Harry összeráncolt szemöldökkel.
-Mit hallottál?-kérdezte Niall.
-Hát Fionát!
-A kutyát?-kérdezte Zayn. Liam nem várta meg a válaszomat hanem feltett egy újabb kérdést:
-Te hallottad a kutyát? Érted mit beszél?-bólogattam.
-Mit jelent ez Liam?-fordult Niall Liam felé.
-Ez a képessége?-tudakolta Harry.
-Igen! Ez a képessége!-szólalt meg Louis is-Ami azt jelenti hogy nem csak tud az állatokkal beszélni, hanem bármilyen állattá át tud változni varázsige kimondása nélkül.-magyarázta és Liam helyeslően bólogatott jelezvén: tökéletesen egyetért Louis-val.
-Képességem?-pislogtam nagyokat. Tátott szájjal bámultam, s habár már elhittem hogy boszorkány vagyok mégis le voltam döbbenve. Annyi dolog kavargott a fejemben. Annyi kérdés annyi  újonnan hallott szó. Annyi sok megmagyarázhatatlan eset. Annyira meg akartam volna szólalni annyira fel akartam volna  tenni a kérdéseimet. Mégsem jött ki egy árva hang sem a számon. csak hallgattam mélán bámultam. Azt hiszem ezt hívják sokknak. Úgy gondoltam ezek után mer nem jöhet semmi olyan ami meglepett volna. Mégis jött.
              
***
Másnap nyúzottan keltem fel. Egyrészt azért is  mert keveset aludtam másrészt mert még álmomban is a fúk éjjeli látogatásának látványa tárult elém és hogy miként tudott Zayn fényt varázsolni, hogy miképpen varázsolt Liam széllökést a vitázó társaságnak és Fiona hangja és beszéde. Valójába ez utóbbit bántam legkevésbé mert így már azt is tudtam  hogy a kiskutyám is gyönyörűnek tart és ennek hangot is adott. A többivel nehezen tudtam megbarátkozni. Az iskola kapuin szégyenkezve léptem be.
A tanárok úgy fogadtak hogy ki kell fizetnem a bejárati ajtót az épületen, de ez nem jelentett gondot. Aznap egész nap rossz volt a kedvem. Nem törődtem a hajammal, a sminkemmel, Theofillal.
Az utolsó óra után kinyitottam a szekrényem ajtaját és annak takarásában elővettem a tegnap éjszaka kapott könyvet. Nem voltak benne képek csak néhány ábra a helyes pálcalendítéshez és a helyes test tartáshoz a varázslat céljának eléréséhez. Rengeteg idegen szó volt benne amit akkor még soha nem hallottam. Gondolom varázslatok. Az idegen szavak mellett az anyanyelvemen íródott szöveg, ami megmagyarázza a varázslat célját, hasznát stb. Ahogy így nézegettem a könyvet gondolataimba merülve arra eszméltem hogy hirtelen valaki kikapta a kezemből. Hátranéztem mivel pont a mögöttem futott el. Louis volt az. Nála volt a könyv. Már megijedtem hogy valaki aki ha meglátná hogy miket ír benne kinevetne vagy megijedne.
Louis a férfi mosdóba futott. Utána eredtem, de a férfi mosdó ajtaja előtt megálltam. Megcsapott az émelyítő szag és teljesen felfordult a gyomrom. Nem nagyon volt merszem bemenni oda.
-Na mire vársz?-kérdezte Louis szemtelenül mosolyogva miközben nekidőlt a falnak.
-Add vissza Tomlinson!
-Gyere ide érte!-összeszűkítettem a szemem, összefontam a mellemen alatt a karom de azért hallgattam rá és bementem a könyvért. Amint beléptem az ajtón néhány végzős fiú éppen előbukkant. Összeröhögtek Louis-val és egymással is hogy mit keres egy lány a férfimosdóban. Odasétáltam hozzá és a kezemet nyújtottam a könyvért. a kezembe adta, de nem engedte el. Én fogtam az egyik felét ő a másikat. Közelebb hajolt és így beszélt hozzám.
-Ezt senki sem láthatja meg!-mondta élesen.-Senki sem tudhatja meg hogy boszorkány vagy! Nem veheted elő itt!-utasított maró utálattal a hangjában. Kirántottam a kezéből a könyvet.
-Felfogtam!
-Hűha! Komolyan? Írjuk fel a falra piros festékkel!-mondta gúnyolódva arra utalva hogy én soha nem értek meg semmit.
-Miért? Meg tudom jegyezni!-mondtam neki már elég dühösen. Úgy éreztem hogy senki más nem tud így feldühíteni mi ő. Már csak a puszta közelség is bosszantó hát még amikor megszólal... És az az igazság hogy mindig megtalálja a gyenge pontomat és mindig ki is használja. Egyébként vele már nagyon régóta ismerjük egymást és mindig is utáltuk a másikat. Csakhogy ő sosem volt velem bunkó, mindig én szúrtam ki vele. Úgy látszik most ő vette át az irányítást és szemmel láthatólag élvezte. Nem kellet már sok ahhoz hogy kihúzza a gyufát, csak egy két bántó szó, amiket fölényesen ki is mondott így hangzottak: Nem tudod megjegyezni, mert egy beképzelt üresfejű kis plázapicsa vagy! Elszakadt a cérna. se szó se beszéd közelebb léptem és hirtelen arcon ütöttem. Kicsit elhajolt de az ütést nem tudta kikerülni. Amikor visszahajolt a gyér fényben újra látszott az arca. Látszott ahogy arcizmai megfeszülnek. Szeme elsötétül orrlyuka kitágul. Szívem hevesebben kezdett dobogni teljesen elsápadtam. Tudtam hogy rossz fog következni és azt is tudtam hogy rosszat tettem váratlanul megmarkolta mindkét csuklóm és erősen szorította.
-Ha nem itt lennénk megütnélek! De várj csak! Jössz te még az én utcámba!-fenyegetőzött. Louis... Louis...
Hallottuk mind a ketten a fiúk kétségbeesett hangjait és gyors lépteket.
-Louis ne csinálj hülyeséget!-mondta Liam miközben beléptek az ajtón. Mind a ketten arra néztük és Louis hallgatva legésszerűbb társunkra elengedett a falnak lökve. Én pedig arrébb lépkedtem gyorsan. Minél távolabb Louistól. A szorítása nyomán foltok keletkeztek a csuklómon amiket jól megvizsgáltam és megtapogattam.
-Te vadállat!-löktem felé utálattal a szavakat. Nem szólt semmit.
-Miért csinálod ezt Louis?-kérdezte Harry a barátjától . Nekem lett volna erre válaszom, de inkább hallgattam.
-Ez Így nem lesz jó srácok ti is tudjátok!-magyarázta Zayn.
-Hogy fogjuk így elvinni Jasmint?-kérdezte Niall.
-Elvinni? Miről van szó?-tekintgettem a fiúk között. Mind sóhajtottak egyet.
-El kell innen tűnnöd mihamarabb!-magyarázta Harry.
-Eltűnni? Hová?
-Amíg nincs pálcád nem tudod kordában tartani az erődet! Ha izgatott vagy kitör. Ha boldog vagy kitör! Ha szomorú vagy kitör!-magyarázta Liam.
-És mi lenne ha lemondanák róla? Ha nem is használnám? Nem vennék róla tudomást?
-Az nem lehet! Ez egy veled született adottság. Semmiképp sem lehet lemondani róla! Nincs rá lehetőség!-világosított fel Zayn.
-Ha nem használod és letagadod, megölnek!-mondta gorombán Louis.
-De hova kell tűnnöm?-tértem vissza ahhoz a témához ami legjobban érdekel.
-Ha velünk jössz megmutatjuk!-érintette meg a karom Harry egy magabiztos, biztató mosolyt villantva. A többiek elindultak. Értetlenül pillantgattam jobbra-balra. Féltem az ismeretlentől és rosszat sejtettem. Harry kedvesen beszélt hozzám. A fiúkkal való rövid ismeretségem óta rá kellet jönnöm hogy nem utál engem mindenki, Kivéve Louist. Ő ki nem bír állni és akkor szól be nekem amikor csak teheti. És mindig megteheti, mert most két okból is fölényt  élvez:1A tegnapi ajtó-kitörős incidensem óta mindenki szörnyetegként néz rám a suliból és kerülnek, ebből kifolyólag ha beszól nekem senki sem véd meg, csak Liam és Niall. Ők megértik hogy ezek a dolgok még újak nekem és elfogadják hogy nehezen hiszem el kilétemet.
A másik ok amiért Louis szekálhat, hogy jó varázsló és ügyes pálcaforgató.  Én pedig teljesen kezdő vagyok, akinek még pálcája sincsen. Zayn aki egyébként az osztálytársam, teljesen közömbösen bánik velem. nem sztárol. Gondolom nagyobb gondjai vannak annál hogy nekem rosszul áll a hajam. Zayn egyébként egy olyan fiú aki zárkózott, visszahúzódó csendes, de bátor és huncut. Harryvel beszéltem a legkevesebbet. És róla aligha hallottam azelőtt. Annyit tudtam róla hogy minden lány a lábai előtt hever, de ő ezt nem igazán használja ki. Ellentétben Louissal, aki egy olyan fiú, aki a lányokat nem veszi semmibe. Úgy mutattam be őt akiben mindenki megbízik és elmondja minden titkát neki, ami igaz is. Mindenkinek játsza a megértőt, de csak azért csinálja mert tudja hogy viszonozzák neki. Például Hillary a 17 éves kedves cserediáklány, aki összejött itt egy fiúval majd a fiú meg is csalta. Louis kapott az alkalmon első dolga volt hogy odamenjen hozzá, színlelje a nagy megértőt átölelje majd meghívja a hétvégi bulijába (mert ő rendezi a legjobb házibulikat) ott leitassa majd szépen ágyba vigye. Sokat káromkodik és néha verekszik is. Hanyag, nemtörődöm ravasz mint a róka. olyan  mint Steve Stifler, az Amerikai pite c. filmből. Niall az a tipikus olyan fiú, aki szeret videojátékokkal játszani, sokat enni és ő az "örök szűz". Szöges ellentéte Louisnak. Liam az okos, kedves, figyelmes, tanult, kulturált, fiú, aki átsegíti az időseket az úttesten, Átadja a helyét a buszon a terhes nőnek, megvédi azokat a fiatalokat akiket bántanak és a többi...és a többi...
Miután végigmentünk a hosszú folyosón, át az ebédlőn és a gyengélkedőn, át a talált tárgyak részlegen, megkerülve a "gondok vizét", a mi egyszóval szökőkút és amibe az odajáró diákok olyan csekély reményeket fektettek-mint hogy a vize varázslatos és ha valaki megmossa benne a kezét és közben elmondja a kívánságát az tejesül-elértünk a sulikönyvtárhoz. A fiúk rám néztek én pedig a hatalmas barna faragott ajtóra, amit ugyan minden nap látok kívülről, de belülről nemhogy az ajtót, de még magát a könyvtárat is csak egyszer láttam.
-Mit keresünk itt?-tettem fel a kérdést.
-Egy átjárót-jelentette ki Liam, és Niall rögtön utána megszólalt felháborodva, hogy miért mondja meg mert ő meglepetésnek szánta. Nem törődtem Niall-vel.
-Milyen átjárót?-kérdeztem de mielőtt bárki megmondhatta volna Niall gyorsan bekiabálta hogy meglepetés és a fiúk egy emberként lepisszegték. Így hát kíváncsian léptem be a fiúk után. azt terveztem hogy hogyha valami ijesztő lesz bent akkor visszaszaladok, azért vagyok a sor végén. A polcok között csavarogva és kígyózva, mintha nem lenne mindegy hogy hányszor kerülünk meg egy polcot sorban elmasíroztunk egy valóban elég fura helyhez, ami ugyancsak kicsi volt. Úgy nézett ki, hogy egy alacsony (kb. 1,5m magas) és kis területű (kb. 2x2-es) szobácska volt a könyvtár eldugott részében. Az ajtaja mellet azt a feliratot írta, hogy Csak vészhelyzet esetén használandó!

-Mi a fene ez?-kérdeztem tudtukra adva hogy még mindig nem vagyok képben.
-Egy pillanat!-lépett az ajtó elé Liam.
-Valami baj van?-kérdezte Niall.
-Odaát a dolgok teljesen megváltoznak. Az emberek mások lesznek.-Liam magyarázott nekem komolyan és érthetően.-Egy teljesen más világba megyünk át, ahol...-Be fejezte volna a mondatot de Niall félbeszakította.
-Ne! Ne mondjatok el neki mindent! Legyen már valami meglepetés is!-mosolygott édesen. Olyan mosolya volt amiben volt kedvesség, naivitás, szeretet mindenki iránt, játékosság, és egy cseppnyi pimaszság. Ha rámosolygott valakire annak rögvest meglágyult a szíve és akarva akaratlanul is viszonozza a kedves gesztust. Louis ebben is ellentéte Niall-nek. Louis mosolya nem is mosoly, hanem az ördög sírása. Louis mosolyában is rejlik némi gyerekes naivitás és szerénység de akire rámosolyog az biztosan tudja hogy ő nem az az ember akivel szívesen elbeszélgetne egy csésze tea mellet.
Niall-re hallgatva Liam nem fejezte be amit elkezdett és emiatt nekem görcsbe állt a gyomrom és ideges lettem, de mivel kezdtem megbarátkozni a tudattal miszerint természetfeletti képességeim vannak parányi izgalom is társult az aggódásomhoz.
-Ki varázsol át bennünket?
-Majd én! Úgyis gyakorolnom kell!-lépett beljebb a kis helyiségbe Harry. Mindenki megérintette valahol egymást. Hülyén éreztem magam egy fiúkkal teli helyiség ahol még fogdossák is egymást. Érdekes. Kicsit félve talán, de én is megérintettem Niallt, aki kedves mosolyt villantott felém és én bátorságot kaptam.
Harry végignézett a kis társaságon, elővette a pálcáját ami világos barna volt, és rajta néhány kis csillag helyezkedett el. Jól megnéztem. Nagyon szép volt. Tükrözte a jellemét.
-Hicon puses, aliocus!-mondta ki hangosan és érthetően, miközben meglendítette a pálcáját. Vártunk, vártunk, mondjuk a fiúk nem tudom hogy mire én valami újabb olyan dologra,amit ha meséltek volna nekem biztosan nem hittem volna el. Nem történt semmi. Harry sóhajtott.
-Gondoltam hogy nem fog sikerülni.-mondta bánatosan.
-Dehogynem, csak rosszul lendítetted a pálcát.-vigasztalta Niall.
-Pöcsfejek! jelentette ki Louis, a maga bunkó, alpári stílusában. És röhögött.-Majd én megcsinálom!-a fiúk nem szóltak rá semmit. Már megszokták hogy ő ilyen, sőt nem megszokták, hanem jóformán meg is szerették. Mindenki tudta hogy Louis ilyen bunkó mégsem zavartatta magát senki. Louis elővette a pálcáját, ami sötét kék volt. Két róka szem volt rajta és néhány sor értelmetlen szöveg.
-Hicon puses, aliocus!-mondta ki az ismeretlen szavakat Louis és bár nem tudom mivel volt másabb a pálca lendítése, mégis hirtelen eltűnt a lábunk alól a talaj, majd sötétség, fény, sötétség, kiégett retinák, majd talaj. Mi történt? Vízbe estem. Nagyot szisszentem amikor földet értünk, ahogy a fiúk is feljajdultak. Hol vagyok?
-Mindenki rendben van?-hallottam Liam hangját.

3.rész: Fura éjszaka. De vajon igaz?

Visszhangok, visítozások, dal, beszéd töredékek, homály, mozgás, meleg, hideg, émelygés, és erős fény. Ezek voltak azok a dolgok amiket azokban a percekben éreztem. De nem tudtam hogy hol vagyok azt sem hogy hogyan. Amikor éledezni kezdtem úgy valójában sorra jöttem rá a dolgokra amik előző pár percben vagy órában ismeretlenek voltak. A Visszhangok a rengeteg embertől jöttek akik körém álltak és akiket nem ismertem mindjárt fel, később már mindet. Majd szemügyre vettem a fekvőhelyem. A gyengélkedőn voltam. Körülöttem a hirdetőtáblák visítoztak. A dal az apró rádióból jött amit előtte már láttam a gyengélkedőn. A beszéd töredékek a kis kedves kövérke gömbölyded Rose nénitől jöttek. Homály megszűnt. Helyette az erős fény marta a szemem. Rose néni lámpával világított bele.
-Most már minden rendben lesz, köszönöm kisfiam a segítséget ha akarsz elmehetsz!-ütögette meg Louis vállát a doktornő. Ez meg mit keres itt bent? Hirtelen fel akartam állni és jól beolvasni neki, de ő gyorsabb volt.
-Nem, inkább maradnék még. Én akarom neki elmondani.-válaszolt mosolygósan. Mit akar elmondani?
-Derék fiú vagy te! Maradj mindig ilyen!-simított végig Louis arcán a kedves hölgy. Aki egy köszönöm, Igyekezni fogok-al lerendezte az ügyet és leült az ágyra mellém.
-Nem! Kelj fel innen!-a fiú mintha nem is mondtam volna semmit meg sem mozdult.-Nem hallod? Ne ülj ide!-emeltem fel a hangom de ő csak buján és kedvesen bámult. Nagyot sóhajtottam és nyugtáztam magamban hogy ennek beszélhetek. De hát akkor minek ült le mellém ha nem akar semmit csak bámulni? Kitartó voltam és feltettem neki egy másik kérdést:
-Mit csináltál velem a színpadon?
-Semmit.-rántotta meg a vállát- Mit csináltam volna?
-Hülyének nézel? Nem tudom hogy mi történt ott de amikor a szemedbe néztem elgyengültem.
-Erről én nem tehetek.
-Direkt kerested a tekintetem!
-Igaz ami igaz szépek a szemeid!-játszogatott.
-Flörtölni jöttél?
-Nem flörtölnék egy ilyen hisztis dívával!-az utolsó két szava úgy jött nekem mintha megdobáltak volna paradicsommal. Leesett az állam. Azelőtt rám soha nem mondtak semmi rosszat. Vagy nem a szemembe. Annyira rosszul esett, de csak mosolyogtam rajta, mintha nem bántott volna meg.
-Tudsz mosolyogni is? Nagyszerű!-mosolygott vissza de most kedvesen. Mintha nem történt volna semmi. Nem tudtam kiigazodni rajta. Az előbb még gúnyolódott és le hisztis dívázott most meg kedvesen mosolyog. Bonyolult srác. Néma csend következett. Én nem szóltam semmit ő pedig csak nem akarta kinyögni hogy miért is maradt itt. Úgy láttam hogy belőle minden szót ki kell húzni így megint meg kellett szólalnom. Feltettem hát neki azt a kérdést aminek a válaszát amúgy is tudtam ő pedig szemrebbenés nélkül rávágta:
-Én!-vagy mégsem tudtam annyira biztosan? A szava egyszerű volt és könnyű. Csak úgy szállt a levegőben. Nekem ez az mégis egy hatalmas kő volt. Ami nem a szívemről esett le hanem a szívemre esett rá. Pontosan telibe találta azt és annyira verni kezdet, mintha le akarta volna lökni magáról a követ. Újra izzadni kezdtem de most nem azért mert Louis szemébe néztem. Rá sem bírtam volna nézni. Sőt, még hozzá sem bírtam volna érni! Behunytam a szemem és belégzéseket végeztem. Remegni kezdett a kezem. Megütöttem volna a fiút akit alig ismertem mégis tiszta szívemből megutáltam.
-Menj ki! Tűnés!-Nem kiabáltam. Halkan beszéltem. Éreztem hogy a jobb oldalon az ágy felemelkedett vagy is Louis felállt az ágyról és kiment. Teljes sokk ért, de a dühömet nem vezettem le semmin. Csak felvettem a táskámat és köszönés nélkül távoztam. Jó messziről elkerültem az étkezőt ahol az a szörnyű eset történt, hogy én Jasmin Azo Ashmin veszítettem. A düh tovább halmozódott bennem és végül mégsem tudtam uralkodni magamon, futni kezdtem. Végig futottam a folyosókon közben magamban morogtam és amikor a fő ajtóhoz értem hatalmasat ordítottam és az magától kitört és hatalmas csattanással ért földet. Az üveg kerete is teljesen összetört és ajtó helyett egy hatalmas lyuk maradt a falban. Nagyon megijedtem varázs ütésre eltűnt belőlem a düh és felváltotta a félelem. A zajra mindenki kijött és bámészkodni kezdtek mint a turisták. Ájuldoztak és ijedten néztek rám. Mindenki szörnyülködött és már megint nem tudta senki hogy mi történt velem, mert senki sem látta. Majd kijött belőlem:
-Essen ki a szemetek! Mit bámultok? Tudjátok mit? Mindenki menjen a picsába, ha nem igaz hogy nem érdemlem meg az elnöki posztot! Mindenki tudja hogy én vagyok és a családom az aki besegít ennek a flancos iskolának! És hazudtok ha azt mondjátok hogy nem vagyok mindenkivel kedves és nem hozok áldozatokat!-befejeztem. A levegő megdermedt és senki sem szólt. Végignéztem az arcokon. Mindenki ijedt volt és tanácstalan. Mind elsápadtak. Én pedig pont ezt akartam elérni hogy megijedjenek. Elégedetten végigtapostam a szilánkokat és angolosan távoztam. Senki sem szólt utánam és senki sem beszélt vissza. Csak ott álltak időtlen időkig tanácstalanul ledermedve.

---

Otthon megint egyedül kellett ennem, mint minden nap. Anyám valahol a városban volt apám dolgozott a házvezetőnőnk pedig utált engem, mert megmondtam neki egyszer hogy ennyire szörnyű a haja. Az étel is kihűlt, és az egész házban teljes csend uralkodott. Habár most egyáltalán nem esett jól a csend mégis kapóra jött nekem, mert úgy végig tudtam gondolni az aznap történéseket, amik felettébb szokatlanok voltak és ijesztőek a számomra. Első volt hogy az ablakra maguktól felrajzolódtak a betűk, sőt helyes válaszok. A szemem láttára képződtek vonalak, görbületek és mire észbe kaptam teljes sorok. Ez nem mindennapi eset, de szinte semmi ahhoz ami legutoljára történt: az iskolában a bejárati ajtó teljes egészében kidőlt és egy újjal sem értem hozzá, csak szimplán az üvöltéstől pedig nem dől, nem dőlhet ki. Lehetetlen. Az az igazság hogy féltem. Féltem a következő dolgoktól amik még jöhettek, mert tudtam hogy jőni fognak és be is következtek. Délután amikor már egy jó ideje tanultam a kedves latint és lusta voltam kimenni Wc-re és amikor már nem tudtam tovább tartani felugrottam az ágyról kiszaladtam és mintha a tárgyak tudták volna hogy nekem sietős a dolgom, az ajtó kinyílt ahogy a WC fedele is és az utamban lévő tárgyak is hirtelen félrecsúsztak. Hangokat hallottam amik azt mondták:éhes vagyok, etess meg! . Amikor anya hazaért és én elfelejtettem a bánataimat csak a pillanatnyi öröm uralkodott el rajtam megöleltem és mintha a virág is átérezte volna a boldogságot a hideg és a száraz föld ellenére szétbontotta leveleit és szirmai rózsaszínbe öltöztek. Azon gondolkodtam egész nap hogy el kellene mennem az orvoshoz. Lehet hogy hallucinálok. Talán mert nem nyertem az elnökválasztáson. Végül mégis meggondoltam magam. Arra a döntésre jutottam, hogy ezeket a dolgokat nem mondom el senkinek, úgysem hinnék el nekem.

---
Éjszaka 12.00

-Csak forgolódtam az ágyban az álom nem jött a szememre, pedig még Fiona is aludt. Teli hold volt. Teli holdkor sosem húztam le a redőnyt az ablakon mert imádtam elalvás előtt bámulni. Nekem már mindegy volt. Már bármire rá akartam fogni a fura dolgokat így  éppen akkor a teli holdra fogtam. Eszembe jutott minden. Gondoltam hogy egy rosszakaróm csinálta azt mind. Vagy nem is egy. Hanem az összes. Összefogtak és a hátam mögött megbeszélték. Talán még Theofil is benne volt. Talán a legjobb barátnőim is. A gondolattól olyan érzés fogott el mint az óvodában arra a kislányra akit mindig kiközösítenek. Ez valójában vicces gondolat volt. Mert lehetetlen hogy az egész iskola pont ellenem fordult volna. Mindenkinek van jobb dolga minthogy pont Jasmin Azo Ashmint Bántsák. Ugyan. A saját gondolatomon vigyorogni kezdtem magamban majd könny jött a szemembe és felültem az ágyon. Szétnéztem. Korom sötét volt. Felálltam és csendben az ajtóhoz lépkedtem. Le akartam menni a konyhába meginni egy forró csokit hátha jobb lesz, de eszembe jutott hogy talán lent is valami megmagyarázhatatlan ijesztő dolog fog történni. Inkább visszafeküdtem és az órára néztem pontosan éjfélt mutatott. Nem tudtam nyugodtam feküdni. Megint felálltam az ablakhoz mentem és kinyitottam. Beleszagoltam az éjszakába, de csak füst szagot éreztem,  pedig virágillatra vártam. Megint buta gondolat. Álltam még ott egy-két percet de fázni kezdtem és ha nem akartam megfázni le kellet csuknom az ablakot. Toporogni kezdtem egy helyben. Tudtam hogy ezzel nem jutok előbbre így erőt vettem magamon és végre elindultam a konyha felé. A szobámból kifordulva balra, le a széles lépcsőn, jobbra át a társalgón át a szalonon be a konyhába. Be akartam kapcsolni a tűzhelyet de rájöttem hogy az nem működik. Hirtelen kigyúltak a fények és minden konyhai gép zúgása megszűnt. Akkor kezdtem el félni. Álltam magam a korom sötétben. Fogalmam sem volt hol találok egy gyertyát  a telefonom sem volt nálam már csak arra vártam hogy egy csuklyás alak eljön értem és elvágja torkomat és reggel halva találják a testem. Ez helyett más történt:
-IJAJJ-hallottam egy fiú hangot ami nem volt ismerős.
-ÖH...és egy másikat aminek a gazdáját ugyancsak nem ismertem.
-ÁUFF-most egy hangosabbat és utána két tiltó,éles pisszegést
-IOP-és mégegyet
-HMM.-és az utolsót ami kicsit ismerős volt.
Meg sem mertem szólalni de nem is kellett mert ő, aki számomra még ismeretlen volt, de kedves volt a hangja és megbízható megszólalt.
-Tudom hogy itt vagy valahol!-mondta bátorítóan én mégsem lettem merészebb. Meg sem szólaltam.
-Nem akarunk bántani!-szólt az ismerős hang sőt az a hang akinek a gazdáját épen aznap utáltam meg így hát az ő hangjára meg akartam szólalni, de egy mogorvább türelmetlenebb hang (személy) gyorsabb volt.
-Mondj már valamit!-mondta mérgesen. Ettől a hangnemtől megijedtem, és inkább csöndben maradtam Arra gondoltam hogy Louis rám küldte a bandáját valamiért de ez a gondolat elszállt, amikor egy másik aranyos és szende hang is megszólalt:
-Ne Zayn! Megijeszted!-Zayn? ismerős név és a a hangja is ismerős volt az imént. Erőt vettem magamon és megszólaltam:
-Kik vagytok?
-Nem bántunk!-szólt Louis
-Te vagy az Louis?-kérdeztem csak azért hogy megbizonyosodjak róla.
-Én!
-Ki van még itt?
-Liam-szólt a biztató kedves hang
-Niall-mondta a szende és aranyos
-Zayn-lökte felém mogorván
-Harry-szólalt meg végre az ötödik is aki eddig még nem mondott semmit.
-Mit kerestek itt? Hogy jutottatok be?
-Lucem!-Mondta Zayn és hirtelen fény lett. Hatalmasat néztem. Zayn valami pálcaszerűséget tett el.
-Ezt meg hogy csináltad?-kérdeztem ijedten.
-Varázsoltam.-jelentette ezt ki annyira egyszerűen mintha ez egy teljesen minden napos dolog lenne mintha az emberek csak úgy dobálóznának ezzel a szóval egymásnak
-He?-már komolyan nyikkanni sem mertem. reméltem hogy ez csak egy rossz rémálom.-Ez csak valami vicc ugye? Most komolyan! Nem is vagyok észen. Megyek visszafekszem és reggel ti már nem is lesztek itt!
-Nem Jazmin ez nem vicc!-biztosított Harry-Niall add neki oda a könyvet!-nézett a szőke fiúra és Niall egy könyvet adott át nekem. Zöld borítója volt. Piros betűkkel ezt a szöveget írta rajta: Teljes és érvényes varázs tankönyv kezdőknek és haladóknak egyaránt. Olyan arcot vágtam akkor, mint amilyet még soha. A nevetés a nyelvemen volt, de a félelem is  kavargott bennem a teljes megdöbbenéssel együtt.
-Ti okoztátok azokat a dolgokat amik ma velem történtek?
-Részben. Mi is benne voltunk.-bólintott Liam-De egyébként azt amiért valóban jöttünk még nem mondtuk el.-Nézett komolyan rám. A többiek hevesen bólogattak. Liam is a fiúk felé fordult akik rámosolyogtak. Ettől a cselekedettől olyan érzés fogott el, hogy megint azt kellet hogy gondoljam hogy ezek csak ugratnak.
-Jazmin! Eddig mi voltunk Pentinek. Mert öten voltunk. Tudtuk hogy jön egy hatodik is közénk, de nem gondoltuk hogy az lány lesz. Mégis te lettél kiválasztva.
-Te boszorkány lettél Jazmin! -mosolygott rám Niall.
-Gratulálunk!-ölelt át elismerően Harry. Én pedig ledermedtem.

2.rész: Rosszabbnál rosszabbak... (II.)

Ha valaki megkérdezte tőlem: Mi akarsz lenni felnőtt korodban?- Mindig azt mondtam elnök. Vagy miniszter. Nagyot nevettek rajta azok akik nem ismertek. De a szüleim halál komolyan figyelték a válaszomat. Céltudatosnak neveltek és szókimondónak. Ez utóbbit még mindig nem tanultam meg. Hisz mindenkinek a szemébe hazudtam. Szemrebbenés nélkül, nyájasan. Nekem soha nem mondták hogy nem lehet. Mindent megengedtek, nekem mindent lehetett. Nem tanultam meg veszíteni, mert soha semmiben sem veszítettem. Soha nem is tapasztaltam meg a veszteség fájdalmait vagy a nélkülözés hideg, tűrő érzését. azt szoktam meg hogy csak csettintek és a svédasztal előttem terem, a pláza a következő ajtó mögött.
Azon a napon is telve voltam energiával és a lábaim akaratomon kívül autonómiát kaptak a szám nem tudott a mosolygással leállni és valóban mindenkivel kedves voltam, nem csak a látszat kedvéért. Azon a napon ugyan is eredményhirdetés volt. Megszavazták hogy ki  legyen az elnök. Én voltam az egyik jelölt.voltak még mások is, de azokat nem is ismertem és nem is érdekeltek, mert nem tekintettem reális versenytársaknak az én népszerűségemhez képest.
Mindenki az ebédlőbe özönlött, ahol már meg volt csinálva egy kisebb színpad, ahonnan a jelölteknek beszélni kell. Az igazgatónő és néhány tanár felmentek a dobogóra mikrofonpróbát tartottak, helyet foglaltak összemosolyogtak, nevette beszélgettek, megitták az utolsó csepp kávéjukat, útmutatást tartottak az önkéntesen segítő diákoknak akik berendezték és feldíszítették erre az alkalomra a nagytermet egyszóval: mindenkinek volt dolga. Eközben szépen lassan beszállingóztak az utolsó késve érkezett diákok is akik a nyikorgó ajtót maguk után hangosan becsukva kerestek szabad helyet a sorok között keringve közben nagyokat vihogva és pacsizva azokkal akik szintén késtek, de előbb bejöttek mint ők maguk. Majd végre megkezdődött a szertartás. Az igazgatónő felállt végigmosolygott a kíváncsi és együtt izguló diákok sokaságán, megigazította a  haját és Walterre mosolygott a kémia tanárunkra, akivel titokban szoros kapcsolatot ápolt.
De visszatéve az eredeti témára az igazgatónő mondta a sablonos dumát a tanulás fontosságáról és gyümölcséről. Egy közösség összetartásáról a szeretetről a törődésről. Ch.. pont ő! Aki egyik tanárra úgy kiabál mintha fából lenne és valakivel úgy bánik mint az utcán talált árva kiskutyával. Én akkor még erről a viselkedésről nem vélekedtem rosszul, mert úgy gondoltam hogy az a helyes hogy a világban csak úgy érhet el valamit ha behízelgi magát a felsőbb rétegnek és porig alázza a porba valókat. Éppen ezért nem voltam soha szívből kedves és éppen ezért voltam mindig szívből durva és kegyetlen.
Amikor színpadra hívtak hatalmas mű mosollyal sétáltam ki és integettem mintha valami díjj átadón lettem volna.
Két mikrofon volt a kicsi színpad jobb és bal oldalán középen pedig az igazgatónő állt. Én jobb felől néztem az izgatott közönséget. Mögöttem egy barna hajú lány állt, akit én fontoskodó strébernek tartottam akkoriban, aki minden munkát elvállal csak azért hogy végre valaki észrevegye. Pedig valójában az ösztöndíj miatt tanult és azért vállalt el mindent mert mindent rábíztak mert megbízható volt és szégyenlős aki nem mert szólni hogy ne adjanak neki több munkát, mert már majd' beleszakad.
Nos amint ott álltam fent és vigyorogtam éppen fellépet a másik jelölt: Louis William Tomlinson a nálam egy évvel idősebb (16 éves) fiú. A focicsapat kapitánya és a kis tanácsadó, akihez fordulnak a az iskolában mert állítólag mindenki problémájára talál választ és rengeteg titkot őriz.
Amikor fellépett a színpadra hatalmasat vigyorgott integetett mindenkire és nagy tapssal fogadták. Nagyobbal mint engem. Puszit küldött majd amikor megpillantott engem odalépett hozzám gyorsan és kezet nyújtott. Megjátszott hatalmas vigyorral elfogadtam a kezét és szétnéztem a közönségen majd egyenesen bele szemébe. Hirtelen fura érzés fogott el  megremegett a lábam és a mosolyom ijedt arc váltotta fel. Egy kézrázással megijesztett a fiú és mintha egy percre egyenrangúnak éreztem volna magam vele. Lassan húztam el a kezem tőle és magamban feltettem a kérdés. Ez meg mi volt?
Beszélni kezdett. A hangja lágy volt mint egy angyalé és biztató és nyugtató és egyben andalító. Olyan hogy az ember egészen beleszerelmesedik abba a hangba. Közben nevetett és sokan visszanevettek rá.Amikor befejezte a mondandóját megint odalépett hozzám a hátamra tett a kezét mondván:
-És most adjuk oda a szót gyönyörű versenytársamnak Jasmin Azo Ashminn-nek! Köszönöm!-amikor ezt elmondta a szemét újra az enyémbe szegezte és engem megint rossz érzés fogott el. Megremegett a lábam elgyengültem rossz kedvem lett teljesen elfelejtettem a szövegemet de nem tudtam másfelé nézni. Csak egy valamire tudtam gondolni: Mit csinál ez velem? Amikor kapcsolt hogy itt az ideje hogy én elmondja az önvédő beszédemet addigra már egész testtel remegtem izzadtam és lázat éreztem. Teljese elsápadtam. A végtagjaim elnehezültek már minden visszhangzott egy kicsit és félősarccal tekintettem végig az arcokon amelyekre  rá volt írva hogy már megint nem tudták hogy mi van velem mint francia feleléskor. Az igazgatónő mellém lépett és aggódó hangon érdeklődött a hogylétem felől még jobban visszhangozni kezdett minden legszívesebben levezettettem volna magam a színpadról valakivel, de nem adtam fel. Arra napra vártam már régóta, így inkább maradtam. Nagy levegőt vettem és hozzákezdtem habár fogalmam sem volt róla hogy mit is kellet volna mondanom már teljesen gyenge is voltam és a hányinger is kerülgetett.
-Szóval.. Nos...-Újra a fiúra néztem nem tudtam nem rá nézni egy kicsit elfogott a félelem és amikor újra szemembe nézett volna gyorsan elfordítottam a fejem. A közönség fújolni kezdett és olyanokat kiabáltak hogy kezd már! vagy hogy mi lesz? Halgatva a türelmetlen gözönségre újra hozzákezdtem:
-Örülök hogy... Hogy... mindenki van itt most..-kevertem meg a szavakat majd amikor rájöttem a hibára kijavítottam magam. Az agyam hihetetlenül lassan dolgozott, csak hogy nem egyáltalán. Majd pár másodperccel vagy perccel később röhögést hallottam. Nem sokkal később hatalmas koppanást és fájdalmat is éreztem valahol a lábamon vagy a vállamon vagy feljebb. Már tudtam mi történt: összeestem és mindenki kiröhögött.

2.rész: Rosszabbnál rosszabbak... (I.)

Negyedik óránk francia  Clément Congrand tanár úrral. Erősségem volt a francia és természetesen én voltam a tanár kedvence.Ám a felé intézett hatalmas vigyorok a szánalmas hízelgések és a puskázók elárulása ellenére volt szíve aznap nekem egyest adni és nem kegyelmezett. Felelésen nem mondta azt amit más tanárok szoktak: Jól van kislányom ülj le, majd következő órán újra megpróbálod! 
Amikor ez történt éppen az első padban ültem, vigyorogtam az egész osztályra, csiviteltem a barátnőimnek és a tükörben nézegettem magam és csinosítottam a sminkemen. Congrand tanár úr felállt a helyéről, sóhajtott és végignézett az osztályon. Felvonta a szemöldökét tanácstalanul és szokásához híven nagyokat kezdett pislogni. A diákok olykor-olykor utánozták is a pislogását ugyanis ez nagyon rá jellemző tulajdonság volt és úgy nézett ki közben mint egy hal. Fekete szeme és tejfel szőke haja volt. Kis termetű, ám testmagasságához nem illő, negyvenhetes lába. Farmerben soha nem lehetett látni sőt melegítőben sem hanem ódivatú bársonynadrágban  és a nadrágtól teljesen elütő színű zakóban. Felettébb nevetségesen nézett ki, főleg amikor felnyitotta tőle háromszor  nagyobb mondhatni már napernyőjét. Fura járása volt, mindig ugrott egyet séta közben. Márpedig sokat sétált mert autója sohasem volt és a buszról úgy elmélkedett mint az élő kosz szállító. Nagyon pedáns volt és mindent precízen megcsinált. Habár nem volt törzsgyökeres francia, hanem angol, de amikor angolul beszélt ugyanúgy raccsolt mint a franciák. Rettegett minden bogártól, éppen ezért a szekálódó diákok sokszor műpókot, ám volt olyan bátor és kicsapást szívesen elfogadó tanuló is, aki valódi csótányt csempészett a kabátjába. A tanítványok egymás között oroszlánszívű szőke hercegnek nevezték. Ezt ő mind tudta mert ugyebár nem volt buta ember, sőt minden iskolát kijárt amit csak lehetett, csak pusztán jó szívű volt és hagyta magát kicsúfolni, mert tudta hogy csak a gyerekek csúfolják, a többi tanár és minden munkatársa felnézett rá. Mert ugyan franciára szakosodott, de amellett a fizikát, kémiát és a matematikát valamint a francia történelmet kívülről fújta.
Nos az előző témához visszatérve a tanár végignézett az osztályon, a naplóra pillantott és elmosolyodott. Rosszat sejtettem és a megérzéseim nem csaltak már csak a pillantásából tudtam hogy én leszek az aznapi felelő. nem is mondta a nevem, csak mosolygott és én felálltam és a táblához mentem. megfogtam a krétát de rögtön el is ejtettem zavaromban fülig pirultam és gyorsan lehajoltam érte. A hátsó sorokból vihogás hallatszott.
-Tanult?-kérdezte. Nem tudtam mit válaszoljak hiszen nem tudtam semmit nem készültem arra az órára okos pedig sohasem voltam. Nehéz fejem volt, és csak sok magolással sikerült tanulnom.
-Hát... nem nagyon- makogtam. Próbáltam kicsit sajnáltatni magam hátha meggyengül  a szíve ám a monoton, tárgyilagos hangnemmel nem hagyott alább. Feltette az első kérdést és én azt sem tudtam hogy tanultunk-e ilyet. Csak tekintgettem ide-oda. Senki sem segített. Mindenki el volt foglalva a saját  maga kis  gondjaival és talán azt is elfelejtették hogy én kint vagyok a táblánál. A tanár is csak pattogtatta az örökíróját várva a válaszomra ami csak nem akart megfogalmazódni bennem. Csak álltam kint szerencsétlenül egy percre elhagyatottan amikor megpillantottam az ablakon a párából kirajzolódó betűt majd kettőt majd hármat míg végül értelmes szó jött ki belőle alig tudtam elolvasni, de azt tudtam hogy a válaszok azok. Hunyorogtam egy kicsit majd alig észrevehetően, vagyis inkább az osztálynak alig  észrevehetően előreléptem. A tanár rögtön észrevette az ablakra nézett és azonnal felállt.
-Ki írta a válaszokat az ablakra?-emelte meg a hangját. Nem kapott választ, hogy is kapott volna? Ki akarna segíteni a beképzelt nyafka plázacicán?
-Te írtad a válaszokat az ablakra?-fordult felém és én hátrálni kezdtem
-Nem is tudtam tanár úr hogy mik lesznek a kérdések!-hadartam ijedten. A tanár végignézett az osztályon. Mindenkinek az arcára volt írva a hogy nem érti hogy mi történt, hiszen akármennyire is utáltak engem, a nyafka osztálytársukat tudták hogy nem tudhattam a kérdéseket és hogy senki sem tudott volna gyorsan odasurranni az ablakhoz hogy felfirkantsa a helyes válaszokat.
-Ülj le! Intett a helyem felé. Fülig pirosodva szégyennel telve lassan sétáltam a helyemre.Legszívesebben elbújtam volna.
-Tudjátok gyerek-kezdte az irtó unalmasnak tűnő mondókáját, ugyanis sokat szokott az osztálynak mesélni a világról, a kínaiakról, a francia királyokról, a francia gyönyörűségéről és néha-néha megengedi magának, hogy saját magáról is meséljen. A szokásairól a napi rituáléjáról. mert ugyebár szeret mesélni. Néha az egész óra arra ment el, hogy mesélt nekünk. De ez a Tudjátok gyerek annyira más volt annyira mélyről jövő és mélyre ható és külvilági. Kicsit tárgyilagos. Aki ismerte a tanárt tudta hogy mindig ugyanezt mondja, de akkor mégis kicsit máshogy.-nagyon nem szeretem a csalást!-folytatta-és ezért kicsapás is járhat, mert a csalást az iskola szabályzata is tiltja.-Nagyon megijedtem a vérnyomásom az egekbe szökött és én magam egy másik világba, ahol csak felhők vannak és fény és hangok. A tanár hangjai. És Minden hang amit addigi életemben hallottam. Egy másodperccel később már a kicsapás járt az eszemben és hogy hogy fogom megmondani a szüleimnek és talán csavargó leszek. Egy percre a sírás kerülgetett, de a tanár hangja kizökkentett mély gondolataimból és visszarázott engem a való életbe.-De jó szívű vagyok és nem szólok az igazgatónőnek!-A mondata hallatán az állam szó szerint a padlót verdeste, a szemem kitágult, hogy elfoglalta az egész homlokom és kiesett a ceruza a kezemből a megkönnyebbüléstől. olyan érzés volt ez, mintha egy hatalmas ólomszoborba lennék zárva ami csak szűkül és szűkül és már a mellkasom nyomja és a torkom szorongatja és hirtelen egy jó tündér megjelenik és megment. Újra levegőt kapok és a nyomástól teljesen elszíneződött bőröm visszakapja régi színét.

***

-Ch... valójában tudtam hogy nem ad egyest!-mondtam magabiztosan a barátnőimnek.
-Mi pedig tudtuk hogy tudtad hogy nem ad egyest!-bólogatott hevesen Miranda.
-Nem bírt ellenállni a bájadnak!-tette a szívére a kezét Clara. Mind a ketten mondták a magukét és csak sztároltak, miközben jöttek mögöttem a folyosón. Olyanok voltak mint a testőreim vagy valami élő hirdetőtáblák, hogy mindenki tudja, hogy én vagyok a suli főnöke. Mintha hirdettek volna. Habár mind a hárman tudtuk hogy egyáltalán nem vagyunk igaz barátok, azért mégis ők voltak az önbizalom hordozóim, mert amíg körülöttem csiviteltek és vinnyogtak, addig az egész iskola miattuk volt hangos és mindenki felfigyelt rájuk, de legjobban rám. Csakis azért kedveltem őket egy kicsit, mert felhívták rám a figyelmet és ha én voltam a figyelem középpontjában, akkor én is adtam másoknak figyelmet behízelgő mosolyokkal sértő "jó" tanácsokkal. Tudtam hogy engem senki sem kedvel, de a látszat volt a fontos. Mert látszatra én voltam a kedves, okos, őszinte, segítőkész, bölcs minta gyerek, tökéletes barátnő, és példás diák.

Akkor az egyszer nem figyeltem csak a túlértékelő hirdetőtáblákra magam körül. Mással voltam elfoglalva. Hiszen ez nem egy hétköznapi dolog. Hogyan kerültek a válaszok az ablakra? Csak ezen járt az eszem. És a kíváncsiság majd' megölt. Kedvem lett volna ott helyben leülni mindegy  hova, kikapcsolni a világot és csak ezen gondolkodni. Még furább az, hogy a betűk egymás után a szemem láttára íródtak bele a párába. Mintha valaki-egy láthatatlan ember tette volna. De az lehetetlen. Képzeletben megütögettem a fejem és magamhoz beszéltem: Jaz! Te jó ég! Térj már vissza a való életbe! Olyan dolgokra gondolj ami kivitelezhető volt!-parancsoltam magamnak. Nagyot sóhajtottam és megráztam a fejem jelezve a bennem lakó beszélgető társamnak: Nem tudom hogy történhetett ez!  A szavazat gyűjtő ládára pillantottam és menten elfelejtettem a betűket az ablakon. Hirtelen görcsbe állt a gyomrom, de légies könnyedség fogott el. Rögvest futkosni lett volna kedvem a folyosón és mindenkit megölelni és a szuszt is kiszorítani belőle bolondos eufóriába esve azt üvöltve: Kézdődik az eredményhirdetés!!!! -tapsolva az ebédlőbe futnák.

1.rész a suli királynője

"Kedves naplóm! Ma is tüneményes napnak nézek elébe már kicsinosítottam magam felöltöztem divatosan és Fiona-ra is ráadtam a mai ruháját. Nos kedves naplóm ez az a nap amire egész nyáron vártam. Ma lesz az elnök választás a suliban. Még tavaly beledobták a szavazataikat a diákok az iskolában kiállított dobozokba. Pontosan tudom hogy én leszek az elnök. ez a cím engem illet..."-éppen naplóírásba és rózsaszín kis gondolataimba voltam belemerülve, amikor Kopogtak az ajtómon.
-Tessék-vinnyogtam édes hangon és arra fordítottam tüneményes kis -vakolattólaligmegismerhető- fejecskémet. Anya nyitott be.
-Kislányom indulnod kell-dugta be a fejét
Egy Vörös Ople Insignia-m volt, amit apától kaptam, de még nem vezethettem. Helyettem mindig az egyik inas fiú vitt engem és az öcsémet.

 

-Ma Öcsi, be kell hogy ugorjunk Theo-maciért is!-vigyorogtam és reméltem hogy Jerry az aznapi inas ezt meghallotta.
-Áh.. nagyszerű-flegmázott sóhajtva. Ki nem bírják állni egymást. Mondjuk Theofil-t a szüleim sem szerették, sőt senki a suliból. Mindenki csak talpnyaló volt. Szaladgáltak utána és kiszolgálták mint ahogy engem is. Féltek tőle mert szétdobott pali és ha valaki nem tetszett neki megverte az illetőt.
Mikor Theo-házához értünk és ő kilépett az ajtón a már nyitott ablakon messziről integettem neki mint valami kis bolond.
-Szia drágaságom!!-vinnyogtam. Mosolyra sem méltatott. Beült mellém nagy puszit nyomtam az ajkára, mire kedvet kapott.  "FÚÚÚJ... Nemáár" fordította el a fejét az öcsém. Kuncogtam és megpaskoltam az öcsém arcát. A barátom már kevésbé volt kedves. Csak flegmán így szólt:
-Úristen.. Ez is itt van?-forgatta a szemeit.
-Jaj.. Fiúk,fiúk legyetek kedvesek egymáshoz!-utasítottam őket beképzelt hangon színlelt kedvességgel.
Az iskolába érve szépen megfogtam Theo kezét.  Rámosolyogtam de Ő elengedte a kezem és azt mondta:
-Cica kérlek! Ezt már megbeszéltük! Ne fogd meg a kezem, mert ront a népszerűségemen!-magyarázta bunkó hangon. Hevesen bólogattam  jelezve: emlékszem hogy megbeszéltük. Mit sem törődve vele, feltartott fejjel és magasba tartott ujjakkal senkire se nézve az épület felé vettem az irányt. Úgy vonultam be mint egy hercegnő, mindenki félrement  és köszönt  mosolyogva. Felragasztottam magamra a mindenkivel kedves vagyok álcát és mosolyogva visszaköszöntem. A barátnőim vigyorogva és csacsogva mellém léptek.
-Júúj szia Jasmin!-vigyorgott Miranda-Annyira izgatott vagyok az elnök választás miatt!
-Biztos te fogsz nyerni!-biztatott Clara. Hirtelen megálltam és a barátnőim felé fordultam.
-Lányok! Persze hogy én fogok nyerni!-magyaráztam nekik. Teljesen meg voltam győződve az állításomról. A naív barátnőim pedig úgy sztároltak, mintha más bolygóról jöttem volna. Nagyon élveztem a társaságukat, amikor így viselkedtek.
-A versenytársaid...kezdte Clara, de félbeszakítottam.
-Versenytársaim? Ezek nem is versenytársak! Csinos vagyok, okos vagyok-soroltam-és kedves!-vigyorogtam
-Nagyon kedves-bizonygatta Miranda.
-Felettébb kedves!-erősítette Clara.
-Mindenkinek segítek divat tippeket, jó tanácsokat osztok! Figyeljétek csak azt a lányt!-mutattam egy vörös hajú szeplős lány felé és odatipegtem hozzá a barátnőim követtek. Rávigyorogtam és elvettem tőle a táskáját ami két évvel az előtti divat volt.
-Helló Öhm.. Gertrud?-ráncoltam össze tökéletes homlokom.
-Gloria!-javított ki.
-Áh! Persze-mosolyogtam-Figyelj! Ez a táska már két éve lejárt darab!-mondtam nyájasan-Inkább menj és válogass a talált tárgyak részlegen! Tavaly úgyis elveszítettem a táskám itt a suliban. Ha ott van nem kell hogy visszaadd! Neked ajándékozom!-tettem a vállára a kezem mire ő elment és én a barátnőim felé fordultam.
-Nos, ezek után ne szavazzanak rám?
Clara és Miranda szívükre tették a kezüket a meghatottságtól.
Negyedik óránk francia  Clément Congrand tanár úrral. Erősségem volt a francia és természetesen én voltam a tanár kedvence.