Negyedik óránk francia Clément Congrand tanár úrral. Erősségem volt a francia és természetesen én voltam a tanár kedvence.Ám a felé intézett hatalmas vigyorok a szánalmas hízelgések és a puskázók elárulása ellenére volt szíve aznap nekem egyest adni és nem kegyelmezett. Felelésen nem mondta azt amit más tanárok szoktak: Jól van kislányom ülj le, majd következő órán újra megpróbálod! Amikor ez történt éppen az első padban ültem, vigyorogtam az egész osztályra, csiviteltem a barátnőimnek és a tükörben nézegettem magam és csinosítottam a sminkemen. Congrand tanár úr felállt a helyéről, sóhajtott és végignézett az osztályon. Felvonta a szemöldökét tanácstalanul és szokásához híven nagyokat kezdett pislogni. A diákok olykor-olykor utánozták is a pislogását ugyanis ez nagyon rá jellemző tulajdonság volt és úgy nézett ki közben mint egy hal. Fekete szeme és tejfel szőke haja volt. Kis termetű, ám testmagasságához nem illő, negyvenhetes lába. Farmerben soha nem lehetett látni sőt melegítőben sem hanem ódivatú bársonynadrágban és a nadrágtól teljesen elütő színű zakóban. Felettébb nevetségesen nézett ki, főleg amikor felnyitotta tőle háromszor nagyobb mondhatni már napernyőjét. Fura járása volt, mindig ugrott egyet séta közben. Márpedig sokat sétált mert autója sohasem volt és a buszról úgy elmélkedett mint az élő kosz szállító. Nagyon pedáns volt és mindent precízen megcsinált. Habár nem volt törzsgyökeres francia, hanem angol, de amikor angolul beszélt ugyanúgy raccsolt mint a franciák. Rettegett minden bogártól, éppen ezért a szekálódó diákok sokszor műpókot, ám volt olyan bátor és kicsapást szívesen elfogadó tanuló is, aki valódi csótányt csempészett a kabátjába. A tanítványok egymás között oroszlánszívű szőke hercegnek nevezték. Ezt ő mind tudta mert ugyebár nem volt buta ember, sőt minden iskolát kijárt amit csak lehetett, csak pusztán jó szívű volt és hagyta magát kicsúfolni, mert tudta hogy csak a gyerekek csúfolják, a többi tanár és minden munkatársa felnézett rá. Mert ugyan franciára szakosodott, de amellett a fizikát, kémiát és a matematikát valamint a francia történelmet kívülről fújta.
Nos az előző témához visszatérve a tanár végignézett az osztályon, a naplóra pillantott és elmosolyodott. Rosszat sejtettem és a megérzéseim nem csaltak már csak a pillantásából tudtam hogy én leszek az aznapi felelő. nem is mondta a nevem, csak mosolygott és én felálltam és a táblához mentem. megfogtam a krétát de rögtön el is ejtettem zavaromban fülig pirultam és gyorsan lehajoltam érte. A hátsó sorokból vihogás hallatszott.
-Tanult?-kérdezte. Nem tudtam mit válaszoljak hiszen nem tudtam semmit nem készültem arra az órára okos pedig sohasem voltam. Nehéz fejem volt, és csak sok magolással sikerült tanulnom.
-Hát... nem nagyon- makogtam. Próbáltam kicsit sajnáltatni magam hátha meggyengül a szíve ám a monoton, tárgyilagos hangnemmel nem hagyott alább. Feltette az első kérdést és én azt sem tudtam hogy tanultunk-e ilyet. Csak tekintgettem ide-oda. Senki sem segített. Mindenki el volt foglalva a saját maga kis gondjaival és talán azt is elfelejtették hogy én kint vagyok a táblánál. A tanár is csak pattogtatta az örökíróját várva a válaszomra ami csak nem akart megfogalmazódni bennem. Csak álltam kint szerencsétlenül egy percre elhagyatottan amikor megpillantottam az ablakon a párából kirajzolódó betűt majd kettőt majd hármat míg végül értelmes szó jött ki belőle alig tudtam elolvasni, de azt tudtam hogy a válaszok azok. Hunyorogtam egy kicsit majd alig észrevehetően, vagyis inkább az osztálynak alig észrevehetően előreléptem. A tanár rögtön észrevette az ablakra nézett és azonnal felállt.
-Ki írta a válaszokat az ablakra?-emelte meg a hangját. Nem kapott választ, hogy is kapott volna? Ki akarna segíteni a beképzelt nyafka plázacicán?
-Te írtad a válaszokat az ablakra?-fordult felém és én hátrálni kezdtem
-Nem is tudtam tanár úr hogy mik lesznek a kérdések!-hadartam ijedten. A tanár végignézett az osztályon. Mindenkinek az arcára volt írva a hogy nem érti hogy mi történt, hiszen akármennyire is utáltak engem, a nyafka osztálytársukat tudták hogy nem tudhattam a kérdéseket és hogy senki sem tudott volna gyorsan odasurranni az ablakhoz hogy felfirkantsa a helyes válaszokat.
-Ülj le! Intett a helyem felé. Fülig pirosodva szégyennel telve lassan sétáltam a helyemre.Legszívesebben elbújtam volna.
-Tudjátok gyerek-kezdte az irtó unalmasnak tűnő mondókáját, ugyanis sokat szokott az osztálynak mesélni a világról, a kínaiakról, a francia királyokról, a francia gyönyörűségéről és néha-néha megengedi magának, hogy saját magáról is meséljen. A szokásairól a napi rituáléjáról. mert ugyebár szeret mesélni. Néha az egész óra arra ment el, hogy mesélt nekünk. De ez a Tudjátok gyerek annyira más volt annyira mélyről jövő és mélyre ható és külvilági. Kicsit tárgyilagos. Aki ismerte a tanárt tudta hogy mindig ugyanezt mondja, de akkor mégis kicsit máshogy.-nagyon nem szeretem a csalást!-folytatta-és ezért kicsapás is járhat, mert a csalást az iskola szabályzata is tiltja.-Nagyon megijedtem a vérnyomásom az egekbe szökött és én magam egy másik világba, ahol csak felhők vannak és fény és hangok. A tanár hangjai. És Minden hang amit addigi életemben hallottam. Egy másodperccel később már a kicsapás járt az eszemben és hogy hogy fogom megmondani a szüleimnek és talán csavargó leszek. Egy percre a sírás kerülgetett, de a tanár hangja kizökkentett mély gondolataimból és visszarázott engem a való életbe.-De jó szívű vagyok és nem szólok az igazgatónőnek!-A mondata hallatán az állam szó szerint a padlót verdeste, a szemem kitágult, hogy elfoglalta az egész homlokom és kiesett a ceruza a kezemből a megkönnyebbüléstől. olyan érzés volt ez, mintha egy hatalmas ólomszoborba lennék zárva ami csak szűkül és szűkül és már a mellkasom nyomja és a torkom szorongatja és hirtelen egy jó tündér megjelenik és megment. Újra levegőt kapok és a nyomástól teljesen elszíneződött bőröm visszakapja régi színét.
***
-Ch... valójában tudtam hogy nem ad egyest!-mondtam magabiztosan a barátnőimnek.
-Mi pedig tudtuk hogy tudtad hogy nem ad egyest!-bólogatott hevesen Miranda.
-Nem bírt ellenállni a bájadnak!-tette a szívére a kezét Clara. Mind a ketten mondták a magukét és csak sztároltak, miközben jöttek mögöttem a folyosón. Olyanok voltak mint a testőreim vagy valami élő hirdetőtáblák, hogy mindenki tudja, hogy én vagyok a suli főnöke. Mintha hirdettek volna. Habár mind a hárman tudtuk hogy egyáltalán nem vagyunk igaz barátok, azért mégis ők voltak az önbizalom hordozóim, mert amíg körülöttem csiviteltek és vinnyogtak, addig az egész iskola miattuk volt hangos és mindenki felfigyelt rájuk, de legjobban rám. Csakis azért kedveltem őket egy kicsit, mert felhívták rám a figyelmet és ha én voltam a figyelem középpontjában, akkor én is adtam másoknak figyelmet behízelgő mosolyokkal sértő "jó" tanácsokkal. Tudtam hogy engem senki sem kedvel, de a látszat volt a fontos. Mert látszatra én voltam a kedves, okos, őszinte, segítőkész, bölcs minta gyerek, tökéletes barátnő, és példás diák.
Akkor az egyszer nem figyeltem csak a túlértékelő hirdetőtáblákra magam körül. Mással voltam elfoglalva. Hiszen ez nem egy hétköznapi dolog. Hogyan kerültek a válaszok az ablakra? Csak ezen járt az eszem. És a kíváncsiság majd' megölt. Kedvem lett volna ott helyben leülni mindegy hova, kikapcsolni a világot és csak ezen gondolkodni. Még furább az, hogy a betűk egymás után a szemem láttára íródtak bele a párába. Mintha valaki-egy láthatatlan ember tette volna. De az lehetetlen. Képzeletben megütögettem a fejem és magamhoz beszéltem: Jaz! Te jó ég! Térj már vissza a való életbe! Olyan dolgokra gondolj ami kivitelezhető volt!-parancsoltam magamnak. Nagyot sóhajtottam és megráztam a fejem jelezve a bennem lakó beszélgető társamnak: Nem tudom hogy történhetett ez! A szavazat gyűjtő ládára pillantottam és menten elfelejtettem a betűket az ablakon. Hirtelen görcsbe állt a gyomrom, de légies könnyedség fogott el. Rögvest futkosni lett volna kedvem a folyosón és mindenkit megölelni és a szuszt is kiszorítani belőle bolondos eufóriába esve azt üvöltve: Kézdődik az eredményhirdetés!!!! -tapsolva az ebédlőbe futnák.
