3.rész: Fura éjszaka. De vajon igaz?

Visszhangok, visítozások, dal, beszéd töredékek, homály, mozgás, meleg, hideg, émelygés, és erős fény. Ezek voltak azok a dolgok amiket azokban a percekben éreztem. De nem tudtam hogy hol vagyok azt sem hogy hogyan. Amikor éledezni kezdtem úgy valójában sorra jöttem rá a dolgokra amik előző pár percben vagy órában ismeretlenek voltak. A Visszhangok a rengeteg embertől jöttek akik körém álltak és akiket nem ismertem mindjárt fel, később már mindet. Majd szemügyre vettem a fekvőhelyem. A gyengélkedőn voltam. Körülöttem a hirdetőtáblák visítoztak. A dal az apró rádióból jött amit előtte már láttam a gyengélkedőn. A beszéd töredékek a kis kedves kövérke gömbölyded Rose nénitől jöttek. Homály megszűnt. Helyette az erős fény marta a szemem. Rose néni lámpával világított bele.
-Most már minden rendben lesz, köszönöm kisfiam a segítséget ha akarsz elmehetsz!-ütögette meg Louis vállát a doktornő. Ez meg mit keres itt bent? Hirtelen fel akartam állni és jól beolvasni neki, de ő gyorsabb volt.
-Nem, inkább maradnék még. Én akarom neki elmondani.-válaszolt mosolygósan. Mit akar elmondani?
-Derék fiú vagy te! Maradj mindig ilyen!-simított végig Louis arcán a kedves hölgy. Aki egy köszönöm, Igyekezni fogok-al lerendezte az ügyet és leült az ágyra mellém.
-Nem! Kelj fel innen!-a fiú mintha nem is mondtam volna semmit meg sem mozdult.-Nem hallod? Ne ülj ide!-emeltem fel a hangom de ő csak buján és kedvesen bámult. Nagyot sóhajtottam és nyugtáztam magamban hogy ennek beszélhetek. De hát akkor minek ült le mellém ha nem akar semmit csak bámulni? Kitartó voltam és feltettem neki egy másik kérdést:
-Mit csináltál velem a színpadon?
-Semmit.-rántotta meg a vállát- Mit csináltam volna?
-Hülyének nézel? Nem tudom hogy mi történt ott de amikor a szemedbe néztem elgyengültem.
-Erről én nem tehetek.
-Direkt kerested a tekintetem!
-Igaz ami igaz szépek a szemeid!-játszogatott.
-Flörtölni jöttél?
-Nem flörtölnék egy ilyen hisztis dívával!-az utolsó két szava úgy jött nekem mintha megdobáltak volna paradicsommal. Leesett az állam. Azelőtt rám soha nem mondtak semmi rosszat. Vagy nem a szemembe. Annyira rosszul esett, de csak mosolyogtam rajta, mintha nem bántott volna meg.
-Tudsz mosolyogni is? Nagyszerű!-mosolygott vissza de most kedvesen. Mintha nem történt volna semmi. Nem tudtam kiigazodni rajta. Az előbb még gúnyolódott és le hisztis dívázott most meg kedvesen mosolyog. Bonyolult srác. Néma csend következett. Én nem szóltam semmit ő pedig csak nem akarta kinyögni hogy miért is maradt itt. Úgy láttam hogy belőle minden szót ki kell húzni így megint meg kellett szólalnom. Feltettem hát neki azt a kérdést aminek a válaszát amúgy is tudtam ő pedig szemrebbenés nélkül rávágta:
-Én!-vagy mégsem tudtam annyira biztosan? A szava egyszerű volt és könnyű. Csak úgy szállt a levegőben. Nekem ez az mégis egy hatalmas kő volt. Ami nem a szívemről esett le hanem a szívemre esett rá. Pontosan telibe találta azt és annyira verni kezdet, mintha le akarta volna lökni magáról a követ. Újra izzadni kezdtem de most nem azért mert Louis szemébe néztem. Rá sem bírtam volna nézni. Sőt, még hozzá sem bírtam volna érni! Behunytam a szemem és belégzéseket végeztem. Remegni kezdett a kezem. Megütöttem volna a fiút akit alig ismertem mégis tiszta szívemből megutáltam.
-Menj ki! Tűnés!-Nem kiabáltam. Halkan beszéltem. Éreztem hogy a jobb oldalon az ágy felemelkedett vagy is Louis felállt az ágyról és kiment. Teljes sokk ért, de a dühömet nem vezettem le semmin. Csak felvettem a táskámat és köszönés nélkül távoztam. Jó messziről elkerültem az étkezőt ahol az a szörnyű eset történt, hogy én Jasmin Azo Ashmin veszítettem. A düh tovább halmozódott bennem és végül mégsem tudtam uralkodni magamon, futni kezdtem. Végig futottam a folyosókon közben magamban morogtam és amikor a fő ajtóhoz értem hatalmasat ordítottam és az magától kitört és hatalmas csattanással ért földet. Az üveg kerete is teljesen összetört és ajtó helyett egy hatalmas lyuk maradt a falban. Nagyon megijedtem varázs ütésre eltűnt belőlem a düh és felváltotta a félelem. A zajra mindenki kijött és bámészkodni kezdtek mint a turisták. Ájuldoztak és ijedten néztek rám. Mindenki szörnyülködött és már megint nem tudta senki hogy mi történt velem, mert senki sem látta. Majd kijött belőlem:
-Essen ki a szemetek! Mit bámultok? Tudjátok mit? Mindenki menjen a picsába, ha nem igaz hogy nem érdemlem meg az elnöki posztot! Mindenki tudja hogy én vagyok és a családom az aki besegít ennek a flancos iskolának! És hazudtok ha azt mondjátok hogy nem vagyok mindenkivel kedves és nem hozok áldozatokat!-befejeztem. A levegő megdermedt és senki sem szólt. Végignéztem az arcokon. Mindenki ijedt volt és tanácstalan. Mind elsápadtak. Én pedig pont ezt akartam elérni hogy megijedjenek. Elégedetten végigtapostam a szilánkokat és angolosan távoztam. Senki sem szólt utánam és senki sem beszélt vissza. Csak ott álltak időtlen időkig tanácstalanul ledermedve.

---

Otthon megint egyedül kellett ennem, mint minden nap. Anyám valahol a városban volt apám dolgozott a házvezetőnőnk pedig utált engem, mert megmondtam neki egyszer hogy ennyire szörnyű a haja. Az étel is kihűlt, és az egész házban teljes csend uralkodott. Habár most egyáltalán nem esett jól a csend mégis kapóra jött nekem, mert úgy végig tudtam gondolni az aznap történéseket, amik felettébb szokatlanok voltak és ijesztőek a számomra. Első volt hogy az ablakra maguktól felrajzolódtak a betűk, sőt helyes válaszok. A szemem láttára képződtek vonalak, görbületek és mire észbe kaptam teljes sorok. Ez nem mindennapi eset, de szinte semmi ahhoz ami legutoljára történt: az iskolában a bejárati ajtó teljes egészében kidőlt és egy újjal sem értem hozzá, csak szimplán az üvöltéstől pedig nem dől, nem dőlhet ki. Lehetetlen. Az az igazság hogy féltem. Féltem a következő dolgoktól amik még jöhettek, mert tudtam hogy jőni fognak és be is következtek. Délután amikor már egy jó ideje tanultam a kedves latint és lusta voltam kimenni Wc-re és amikor már nem tudtam tovább tartani felugrottam az ágyról kiszaladtam és mintha a tárgyak tudták volna hogy nekem sietős a dolgom, az ajtó kinyílt ahogy a WC fedele is és az utamban lévő tárgyak is hirtelen félrecsúsztak. Hangokat hallottam amik azt mondták:éhes vagyok, etess meg! . Amikor anya hazaért és én elfelejtettem a bánataimat csak a pillanatnyi öröm uralkodott el rajtam megöleltem és mintha a virág is átérezte volna a boldogságot a hideg és a száraz föld ellenére szétbontotta leveleit és szirmai rózsaszínbe öltöztek. Azon gondolkodtam egész nap hogy el kellene mennem az orvoshoz. Lehet hogy hallucinálok. Talán mert nem nyertem az elnökválasztáson. Végül mégis meggondoltam magam. Arra a döntésre jutottam, hogy ezeket a dolgokat nem mondom el senkinek, úgysem hinnék el nekem.

---
Éjszaka 12.00

-Csak forgolódtam az ágyban az álom nem jött a szememre, pedig még Fiona is aludt. Teli hold volt. Teli holdkor sosem húztam le a redőnyt az ablakon mert imádtam elalvás előtt bámulni. Nekem már mindegy volt. Már bármire rá akartam fogni a fura dolgokat így  éppen akkor a teli holdra fogtam. Eszembe jutott minden. Gondoltam hogy egy rosszakaróm csinálta azt mind. Vagy nem is egy. Hanem az összes. Összefogtak és a hátam mögött megbeszélték. Talán még Theofil is benne volt. Talán a legjobb barátnőim is. A gondolattól olyan érzés fogott el mint az óvodában arra a kislányra akit mindig kiközösítenek. Ez valójában vicces gondolat volt. Mert lehetetlen hogy az egész iskola pont ellenem fordult volna. Mindenkinek van jobb dolga minthogy pont Jasmin Azo Ashmint Bántsák. Ugyan. A saját gondolatomon vigyorogni kezdtem magamban majd könny jött a szemembe és felültem az ágyon. Szétnéztem. Korom sötét volt. Felálltam és csendben az ajtóhoz lépkedtem. Le akartam menni a konyhába meginni egy forró csokit hátha jobb lesz, de eszembe jutott hogy talán lent is valami megmagyarázhatatlan ijesztő dolog fog történni. Inkább visszafeküdtem és az órára néztem pontosan éjfélt mutatott. Nem tudtam nyugodtam feküdni. Megint felálltam az ablakhoz mentem és kinyitottam. Beleszagoltam az éjszakába, de csak füst szagot éreztem,  pedig virágillatra vártam. Megint buta gondolat. Álltam még ott egy-két percet de fázni kezdtem és ha nem akartam megfázni le kellet csuknom az ablakot. Toporogni kezdtem egy helyben. Tudtam hogy ezzel nem jutok előbbre így erőt vettem magamon és végre elindultam a konyha felé. A szobámból kifordulva balra, le a széles lépcsőn, jobbra át a társalgón át a szalonon be a konyhába. Be akartam kapcsolni a tűzhelyet de rájöttem hogy az nem működik. Hirtelen kigyúltak a fények és minden konyhai gép zúgása megszűnt. Akkor kezdtem el félni. Álltam magam a korom sötétben. Fogalmam sem volt hol találok egy gyertyát  a telefonom sem volt nálam már csak arra vártam hogy egy csuklyás alak eljön értem és elvágja torkomat és reggel halva találják a testem. Ez helyett más történt:
-IJAJJ-hallottam egy fiú hangot ami nem volt ismerős.
-ÖH...és egy másikat aminek a gazdáját ugyancsak nem ismertem.
-ÁUFF-most egy hangosabbat és utána két tiltó,éles pisszegést
-IOP-és mégegyet
-HMM.-és az utolsót ami kicsit ismerős volt.
Meg sem mertem szólalni de nem is kellett mert ő, aki számomra még ismeretlen volt, de kedves volt a hangja és megbízható megszólalt.
-Tudom hogy itt vagy valahol!-mondta bátorítóan én mégsem lettem merészebb. Meg sem szólaltam.
-Nem akarunk bántani!-szólt az ismerős hang sőt az a hang akinek a gazdáját épen aznap utáltam meg így hát az ő hangjára meg akartam szólalni, de egy mogorvább türelmetlenebb hang (személy) gyorsabb volt.
-Mondj már valamit!-mondta mérgesen. Ettől a hangnemtől megijedtem, és inkább csöndben maradtam Arra gondoltam hogy Louis rám küldte a bandáját valamiért de ez a gondolat elszállt, amikor egy másik aranyos és szende hang is megszólalt:
-Ne Zayn! Megijeszted!-Zayn? ismerős név és a a hangja is ismerős volt az imént. Erőt vettem magamon és megszólaltam:
-Kik vagytok?
-Nem bántunk!-szólt Louis
-Te vagy az Louis?-kérdeztem csak azért hogy megbizonyosodjak róla.
-Én!
-Ki van még itt?
-Liam-szólt a biztató kedves hang
-Niall-mondta a szende és aranyos
-Zayn-lökte felém mogorván
-Harry-szólalt meg végre az ötödik is aki eddig még nem mondott semmit.
-Mit kerestek itt? Hogy jutottatok be?
-Lucem!-Mondta Zayn és hirtelen fény lett. Hatalmasat néztem. Zayn valami pálcaszerűséget tett el.
-Ezt meg hogy csináltad?-kérdeztem ijedten.
-Varázsoltam.-jelentette ezt ki annyira egyszerűen mintha ez egy teljesen minden napos dolog lenne mintha az emberek csak úgy dobálóznának ezzel a szóval egymásnak
-He?-már komolyan nyikkanni sem mertem. reméltem hogy ez csak egy rossz rémálom.-Ez csak valami vicc ugye? Most komolyan! Nem is vagyok észen. Megyek visszafekszem és reggel ti már nem is lesztek itt!
-Nem Jazmin ez nem vicc!-biztosított Harry-Niall add neki oda a könyvet!-nézett a szőke fiúra és Niall egy könyvet adott át nekem. Zöld borítója volt. Piros betűkkel ezt a szöveget írta rajta: Teljes és érvényes varázs tankönyv kezdőknek és haladóknak egyaránt. Olyan arcot vágtam akkor, mint amilyet még soha. A nevetés a nyelvemen volt, de a félelem is  kavargott bennem a teljes megdöbbenéssel együtt.
-Ti okoztátok azokat a dolgokat amik ma velem történtek?
-Részben. Mi is benne voltunk.-bólintott Liam-De egyébként azt amiért valóban jöttünk még nem mondtuk el.-Nézett komolyan rám. A többiek hevesen bólogattak. Liam is a fiúk felé fordult akik rámosolyogtak. Ettől a cselekedettől olyan érzés fogott el, hogy megint azt kellet hogy gondoljam hogy ezek csak ugratnak.
-Jazmin! Eddig mi voltunk Pentinek. Mert öten voltunk. Tudtuk hogy jön egy hatodik is közénk, de nem gondoltuk hogy az lány lesz. Mégis te lettél kiválasztva.
-Te boszorkány lettél Jazmin! -mosolygott rám Niall.
-Gratulálunk!-ölelt át elismerően Harry. Én pedig ledermedtem.

2.rész: Rosszabbnál rosszabbak... (II.)

Ha valaki megkérdezte tőlem: Mi akarsz lenni felnőtt korodban?- Mindig azt mondtam elnök. Vagy miniszter. Nagyot nevettek rajta azok akik nem ismertek. De a szüleim halál komolyan figyelték a válaszomat. Céltudatosnak neveltek és szókimondónak. Ez utóbbit még mindig nem tanultam meg. Hisz mindenkinek a szemébe hazudtam. Szemrebbenés nélkül, nyájasan. Nekem soha nem mondták hogy nem lehet. Mindent megengedtek, nekem mindent lehetett. Nem tanultam meg veszíteni, mert soha semmiben sem veszítettem. Soha nem is tapasztaltam meg a veszteség fájdalmait vagy a nélkülözés hideg, tűrő érzését. azt szoktam meg hogy csak csettintek és a svédasztal előttem terem, a pláza a következő ajtó mögött.
Azon a napon is telve voltam energiával és a lábaim akaratomon kívül autonómiát kaptak a szám nem tudott a mosolygással leállni és valóban mindenkivel kedves voltam, nem csak a látszat kedvéért. Azon a napon ugyan is eredményhirdetés volt. Megszavazták hogy ki  legyen az elnök. Én voltam az egyik jelölt.voltak még mások is, de azokat nem is ismertem és nem is érdekeltek, mert nem tekintettem reális versenytársaknak az én népszerűségemhez képest.
Mindenki az ebédlőbe özönlött, ahol már meg volt csinálva egy kisebb színpad, ahonnan a jelölteknek beszélni kell. Az igazgatónő és néhány tanár felmentek a dobogóra mikrofonpróbát tartottak, helyet foglaltak összemosolyogtak, nevette beszélgettek, megitták az utolsó csepp kávéjukat, útmutatást tartottak az önkéntesen segítő diákoknak akik berendezték és feldíszítették erre az alkalomra a nagytermet egyszóval: mindenkinek volt dolga. Eközben szépen lassan beszállingóztak az utolsó késve érkezett diákok is akik a nyikorgó ajtót maguk után hangosan becsukva kerestek szabad helyet a sorok között keringve közben nagyokat vihogva és pacsizva azokkal akik szintén késtek, de előbb bejöttek mint ők maguk. Majd végre megkezdődött a szertartás. Az igazgatónő felállt végigmosolygott a kíváncsi és együtt izguló diákok sokaságán, megigazította a  haját és Walterre mosolygott a kémia tanárunkra, akivel titokban szoros kapcsolatot ápolt.
De visszatéve az eredeti témára az igazgatónő mondta a sablonos dumát a tanulás fontosságáról és gyümölcséről. Egy közösség összetartásáról a szeretetről a törődésről. Ch.. pont ő! Aki egyik tanárra úgy kiabál mintha fából lenne és valakivel úgy bánik mint az utcán talált árva kiskutyával. Én akkor még erről a viselkedésről nem vélekedtem rosszul, mert úgy gondoltam hogy az a helyes hogy a világban csak úgy érhet el valamit ha behízelgi magát a felsőbb rétegnek és porig alázza a porba valókat. Éppen ezért nem voltam soha szívből kedves és éppen ezért voltam mindig szívből durva és kegyetlen.
Amikor színpadra hívtak hatalmas mű mosollyal sétáltam ki és integettem mintha valami díjj átadón lettem volna.
Két mikrofon volt a kicsi színpad jobb és bal oldalán középen pedig az igazgatónő állt. Én jobb felől néztem az izgatott közönséget. Mögöttem egy barna hajú lány állt, akit én fontoskodó strébernek tartottam akkoriban, aki minden munkát elvállal csak azért hogy végre valaki észrevegye. Pedig valójában az ösztöndíj miatt tanult és azért vállalt el mindent mert mindent rábíztak mert megbízható volt és szégyenlős aki nem mert szólni hogy ne adjanak neki több munkát, mert már majd' beleszakad.
Nos amint ott álltam fent és vigyorogtam éppen fellépet a másik jelölt: Louis William Tomlinson a nálam egy évvel idősebb (16 éves) fiú. A focicsapat kapitánya és a kis tanácsadó, akihez fordulnak a az iskolában mert állítólag mindenki problémájára talál választ és rengeteg titkot őriz.
Amikor fellépett a színpadra hatalmasat vigyorgott integetett mindenkire és nagy tapssal fogadták. Nagyobbal mint engem. Puszit küldött majd amikor megpillantott engem odalépett hozzám gyorsan és kezet nyújtott. Megjátszott hatalmas vigyorral elfogadtam a kezét és szétnéztem a közönségen majd egyenesen bele szemébe. Hirtelen fura érzés fogott el  megremegett a lábam és a mosolyom ijedt arc váltotta fel. Egy kézrázással megijesztett a fiú és mintha egy percre egyenrangúnak éreztem volna magam vele. Lassan húztam el a kezem tőle és magamban feltettem a kérdés. Ez meg mi volt?
Beszélni kezdett. A hangja lágy volt mint egy angyalé és biztató és nyugtató és egyben andalító. Olyan hogy az ember egészen beleszerelmesedik abba a hangba. Közben nevetett és sokan visszanevettek rá.Amikor befejezte a mondandóját megint odalépett hozzám a hátamra tett a kezét mondván:
-És most adjuk oda a szót gyönyörű versenytársamnak Jasmin Azo Ashminn-nek! Köszönöm!-amikor ezt elmondta a szemét újra az enyémbe szegezte és engem megint rossz érzés fogott el. Megremegett a lábam elgyengültem rossz kedvem lett teljesen elfelejtettem a szövegemet de nem tudtam másfelé nézni. Csak egy valamire tudtam gondolni: Mit csinál ez velem? Amikor kapcsolt hogy itt az ideje hogy én elmondja az önvédő beszédemet addigra már egész testtel remegtem izzadtam és lázat éreztem. Teljese elsápadtam. A végtagjaim elnehezültek már minden visszhangzott egy kicsit és félősarccal tekintettem végig az arcokon amelyekre  rá volt írva hogy már megint nem tudták hogy mi van velem mint francia feleléskor. Az igazgatónő mellém lépett és aggódó hangon érdeklődött a hogylétem felől még jobban visszhangozni kezdett minden legszívesebben levezettettem volna magam a színpadról valakivel, de nem adtam fel. Arra napra vártam már régóta, így inkább maradtam. Nagy levegőt vettem és hozzákezdtem habár fogalmam sem volt róla hogy mit is kellet volna mondanom már teljesen gyenge is voltam és a hányinger is kerülgetett.
-Szóval.. Nos...-Újra a fiúra néztem nem tudtam nem rá nézni egy kicsit elfogott a félelem és amikor újra szemembe nézett volna gyorsan elfordítottam a fejem. A közönség fújolni kezdett és olyanokat kiabáltak hogy kezd már! vagy hogy mi lesz? Halgatva a türelmetlen gözönségre újra hozzákezdtem:
-Örülök hogy... Hogy... mindenki van itt most..-kevertem meg a szavakat majd amikor rájöttem a hibára kijavítottam magam. Az agyam hihetetlenül lassan dolgozott, csak hogy nem egyáltalán. Majd pár másodperccel vagy perccel később röhögést hallottam. Nem sokkal később hatalmas koppanást és fájdalmat is éreztem valahol a lábamon vagy a vállamon vagy feljebb. Már tudtam mi történt: összeestem és mindenki kiröhögött.