Ha valaki megkérdezte tőlem: Mi akarsz lenni felnőtt korodban?- Mindig azt mondtam elnök. Vagy miniszter. Nagyot nevettek rajta azok akik nem ismertek. De a szüleim halál komolyan figyelték a válaszomat. Céltudatosnak neveltek és szókimondónak. Ez utóbbit még mindig nem tanultam meg. Hisz mindenkinek a szemébe hazudtam. Szemrebbenés nélkül, nyájasan. Nekem soha nem mondták hogy nem lehet. Mindent megengedtek, nekem mindent lehetett. Nem tanultam meg veszíteni, mert soha semmiben sem veszítettem. Soha nem is tapasztaltam meg a veszteség fájdalmait vagy a nélkülözés hideg, tűrő érzését. azt szoktam meg hogy csak csettintek és a svédasztal előttem terem, a pláza a következő ajtó mögött.
Azon a napon is telve voltam energiával és a lábaim akaratomon kívül autonómiát kaptak a szám nem tudott a mosolygással leállni és valóban mindenkivel kedves voltam, nem csak a látszat kedvéért. Azon a napon ugyan is eredményhirdetés volt. Megszavazták hogy ki legyen az elnök. Én voltam az egyik jelölt.voltak még mások is, de azokat nem is ismertem és nem is érdekeltek, mert nem tekintettem reális versenytársaknak az én népszerűségemhez képest.
Mindenki az ebédlőbe özönlött, ahol már meg volt csinálva egy kisebb színpad, ahonnan a jelölteknek beszélni kell. Az igazgatónő és néhány tanár felmentek a dobogóra mikrofonpróbát tartottak, helyet foglaltak összemosolyogtak, nevette beszélgettek, megitták az utolsó csepp kávéjukat, útmutatást tartottak az önkéntesen segítő diákoknak akik berendezték és feldíszítették erre az alkalomra a nagytermet egyszóval: mindenkinek volt dolga. Eközben szépen lassan beszállingóztak az utolsó késve érkezett diákok is akik a nyikorgó ajtót maguk után hangosan becsukva kerestek szabad helyet a sorok között keringve közben nagyokat vihogva és pacsizva azokkal akik szintén késtek, de előbb bejöttek mint ők maguk. Majd végre megkezdődött a szertartás. Az igazgatónő felállt végigmosolygott a kíváncsi és együtt izguló diákok sokaságán, megigazította a haját és Walterre mosolygott a kémia tanárunkra, akivel titokban szoros kapcsolatot ápolt.
De visszatéve az eredeti témára az igazgatónő mondta a sablonos dumát a tanulás fontosságáról és gyümölcséről. Egy közösség összetartásáról a szeretetről a törődésről. Ch.. pont ő! Aki egyik tanárra úgy kiabál mintha fából lenne és valakivel úgy bánik mint az utcán talált árva kiskutyával. Én akkor még erről a viselkedésről nem vélekedtem rosszul, mert úgy gondoltam hogy az a helyes hogy a világban csak úgy érhet el valamit ha behízelgi magát a felsőbb rétegnek és porig alázza a porba valókat. Éppen ezért nem voltam soha szívből kedves és éppen ezért voltam mindig szívből durva és kegyetlen.
Amikor színpadra hívtak hatalmas mű mosollyal sétáltam ki és integettem mintha valami díjj átadón lettem volna.
Két mikrofon volt a kicsi színpad jobb és bal oldalán középen pedig az igazgatónő állt. Én jobb felől néztem az izgatott közönséget. Mögöttem egy barna hajú lány állt, akit én fontoskodó strébernek tartottam akkoriban, aki minden munkát elvállal csak azért hogy végre valaki észrevegye. Pedig valójában az ösztöndíj miatt tanult és azért vállalt el mindent mert mindent rábíztak mert megbízható volt és szégyenlős aki nem mert szólni hogy ne adjanak neki több munkát, mert már majd' beleszakad.
Nos amint ott álltam fent és vigyorogtam éppen fellépet a másik jelölt: Louis William Tomlinson a nálam egy évvel idősebb (16 éves) fiú. A focicsapat kapitánya és a kis tanácsadó, akihez fordulnak a az iskolában mert állítólag mindenki problémájára talál választ és rengeteg titkot őriz.
Amikor fellépett a színpadra hatalmasat vigyorgott integetett mindenkire és nagy tapssal fogadták. Nagyobbal mint engem. Puszit küldött majd amikor megpillantott engem odalépett hozzám gyorsan és kezet nyújtott. Megjátszott hatalmas vigyorral elfogadtam a kezét és szétnéztem a közönségen majd egyenesen bele szemébe. Hirtelen fura érzés fogott el megremegett a lábam és a mosolyom ijedt arc váltotta fel. Egy kézrázással megijesztett a fiú és mintha egy percre egyenrangúnak éreztem volna magam vele. Lassan húztam el a kezem tőle és magamban feltettem a kérdés. Ez meg mi volt?
Beszélni kezdett. A hangja lágy volt mint egy angyalé és biztató és nyugtató és egyben andalító. Olyan hogy az ember egészen beleszerelmesedik abba a hangba. Közben nevetett és sokan visszanevettek rá.Amikor befejezte a mondandóját megint odalépett hozzám a hátamra tett a kezét mondván:
-És most adjuk oda a szót gyönyörű versenytársamnak Jasmin Azo Ashminn-nek! Köszönöm!-amikor ezt elmondta a szemét újra az enyémbe szegezte és engem megint rossz érzés fogott el. Megremegett a lábam elgyengültem rossz kedvem lett teljesen elfelejtettem a szövegemet de nem tudtam másfelé nézni. Csak egy valamire tudtam gondolni: Mit csinál ez velem? Amikor kapcsolt hogy itt az ideje hogy én elmondja az önvédő beszédemet addigra már egész testtel remegtem izzadtam és lázat éreztem. Teljese elsápadtam. A végtagjaim elnehezültek már minden visszhangzott egy kicsit és félősarccal tekintettem végig az arcokon amelyekre rá volt írva hogy már megint nem tudták hogy mi van velem mint francia feleléskor. Az igazgatónő mellém lépett és aggódó hangon érdeklődött a hogylétem felől még jobban visszhangozni kezdett minden legszívesebben levezettettem volna magam a színpadról valakivel, de nem adtam fel. Arra napra vártam már régóta, így inkább maradtam. Nagy levegőt vettem és hozzákezdtem habár fogalmam sem volt róla hogy mit is kellet volna mondanom már teljesen gyenge is voltam és a hányinger is kerülgetett.
-Szóval.. Nos...-Újra a fiúra néztem nem tudtam nem rá nézni egy kicsit elfogott a félelem és amikor újra szemembe nézett volna gyorsan elfordítottam a fejem. A közönség fújolni kezdett és olyanokat kiabáltak hogy kezd már! vagy hogy mi lesz? Halgatva a türelmetlen gözönségre újra hozzákezdtem:
-Örülök hogy... Hogy... mindenki van itt most..-kevertem meg a szavakat majd amikor rájöttem a hibára kijavítottam magam. Az agyam hihetetlenül lassan dolgozott, csak hogy nem egyáltalán. Majd pár másodperccel vagy perccel később röhögést hallottam. Nem sokkal később hatalmas koppanást és fájdalmat is éreztem valahol a lábamon vagy a vállamon vagy feljebb. Már tudtam mi történt: összeestem és mindenki kiröhögött.
Azon a napon is telve voltam energiával és a lábaim akaratomon kívül autonómiát kaptak a szám nem tudott a mosolygással leállni és valóban mindenkivel kedves voltam, nem csak a látszat kedvéért. Azon a napon ugyan is eredményhirdetés volt. Megszavazták hogy ki legyen az elnök. Én voltam az egyik jelölt.voltak még mások is, de azokat nem is ismertem és nem is érdekeltek, mert nem tekintettem reális versenytársaknak az én népszerűségemhez képest.
Mindenki az ebédlőbe özönlött, ahol már meg volt csinálva egy kisebb színpad, ahonnan a jelölteknek beszélni kell. Az igazgatónő és néhány tanár felmentek a dobogóra mikrofonpróbát tartottak, helyet foglaltak összemosolyogtak, nevette beszélgettek, megitták az utolsó csepp kávéjukat, útmutatást tartottak az önkéntesen segítő diákoknak akik berendezték és feldíszítették erre az alkalomra a nagytermet egyszóval: mindenkinek volt dolga. Eközben szépen lassan beszállingóztak az utolsó késve érkezett diákok is akik a nyikorgó ajtót maguk után hangosan becsukva kerestek szabad helyet a sorok között keringve közben nagyokat vihogva és pacsizva azokkal akik szintén késtek, de előbb bejöttek mint ők maguk. Majd végre megkezdődött a szertartás. Az igazgatónő felállt végigmosolygott a kíváncsi és együtt izguló diákok sokaságán, megigazította a haját és Walterre mosolygott a kémia tanárunkra, akivel titokban szoros kapcsolatot ápolt.
De visszatéve az eredeti témára az igazgatónő mondta a sablonos dumát a tanulás fontosságáról és gyümölcséről. Egy közösség összetartásáról a szeretetről a törődésről. Ch.. pont ő! Aki egyik tanárra úgy kiabál mintha fából lenne és valakivel úgy bánik mint az utcán talált árva kiskutyával. Én akkor még erről a viselkedésről nem vélekedtem rosszul, mert úgy gondoltam hogy az a helyes hogy a világban csak úgy érhet el valamit ha behízelgi magát a felsőbb rétegnek és porig alázza a porba valókat. Éppen ezért nem voltam soha szívből kedves és éppen ezért voltam mindig szívből durva és kegyetlen.
Amikor színpadra hívtak hatalmas mű mosollyal sétáltam ki és integettem mintha valami díjj átadón lettem volna.
Két mikrofon volt a kicsi színpad jobb és bal oldalán középen pedig az igazgatónő állt. Én jobb felől néztem az izgatott közönséget. Mögöttem egy barna hajú lány állt, akit én fontoskodó strébernek tartottam akkoriban, aki minden munkát elvállal csak azért hogy végre valaki észrevegye. Pedig valójában az ösztöndíj miatt tanult és azért vállalt el mindent mert mindent rábíztak mert megbízható volt és szégyenlős aki nem mert szólni hogy ne adjanak neki több munkát, mert már majd' beleszakad.
Nos amint ott álltam fent és vigyorogtam éppen fellépet a másik jelölt: Louis William Tomlinson a nálam egy évvel idősebb (16 éves) fiú. A focicsapat kapitánya és a kis tanácsadó, akihez fordulnak a az iskolában mert állítólag mindenki problémájára talál választ és rengeteg titkot őriz.
Amikor fellépett a színpadra hatalmasat vigyorgott integetett mindenkire és nagy tapssal fogadták. Nagyobbal mint engem. Puszit küldött majd amikor megpillantott engem odalépett hozzám gyorsan és kezet nyújtott. Megjátszott hatalmas vigyorral elfogadtam a kezét és szétnéztem a közönségen majd egyenesen bele szemébe. Hirtelen fura érzés fogott el megremegett a lábam és a mosolyom ijedt arc váltotta fel. Egy kézrázással megijesztett a fiú és mintha egy percre egyenrangúnak éreztem volna magam vele. Lassan húztam el a kezem tőle és magamban feltettem a kérdés. Ez meg mi volt?
Beszélni kezdett. A hangja lágy volt mint egy angyalé és biztató és nyugtató és egyben andalító. Olyan hogy az ember egészen beleszerelmesedik abba a hangba. Közben nevetett és sokan visszanevettek rá.Amikor befejezte a mondandóját megint odalépett hozzám a hátamra tett a kezét mondván:
-És most adjuk oda a szót gyönyörű versenytársamnak Jasmin Azo Ashminn-nek! Köszönöm!-amikor ezt elmondta a szemét újra az enyémbe szegezte és engem megint rossz érzés fogott el. Megremegett a lábam elgyengültem rossz kedvem lett teljesen elfelejtettem a szövegemet de nem tudtam másfelé nézni. Csak egy valamire tudtam gondolni: Mit csinál ez velem? Amikor kapcsolt hogy itt az ideje hogy én elmondja az önvédő beszédemet addigra már egész testtel remegtem izzadtam és lázat éreztem. Teljese elsápadtam. A végtagjaim elnehezültek már minden visszhangzott egy kicsit és félősarccal tekintettem végig az arcokon amelyekre rá volt írva hogy már megint nem tudták hogy mi van velem mint francia feleléskor. Az igazgatónő mellém lépett és aggódó hangon érdeklődött a hogylétem felől még jobban visszhangozni kezdett minden legszívesebben levezettettem volna magam a színpadról valakivel, de nem adtam fel. Arra napra vártam már régóta, így inkább maradtam. Nagy levegőt vettem és hozzákezdtem habár fogalmam sem volt róla hogy mit is kellet volna mondanom már teljesen gyenge is voltam és a hányinger is kerülgetett.
-Szóval.. Nos...-Újra a fiúra néztem nem tudtam nem rá nézni egy kicsit elfogott a félelem és amikor újra szemembe nézett volna gyorsan elfordítottam a fejem. A közönség fújolni kezdett és olyanokat kiabáltak hogy kezd már! vagy hogy mi lesz? Halgatva a türelmetlen gözönségre újra hozzákezdtem:
-Örülök hogy... Hogy... mindenki van itt most..-kevertem meg a szavakat majd amikor rájöttem a hibára kijavítottam magam. Az agyam hihetetlenül lassan dolgozott, csak hogy nem egyáltalán. Majd pár másodperccel vagy perccel később röhögést hallottam. Nem sokkal később hatalmas koppanást és fájdalmat is éreztem valahol a lábamon vagy a vállamon vagy feljebb. Már tudtam mi történt: összeestem és mindenki kiröhögött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése